Sziasztok!
Utólag is Boldog Karácsonyt szeretnék kívánni nektek!
Meghoztam a következő fejezetet, ami sejthetitek, hogy miről fog szólni és valahol érzem, hogy ezt a fejezetet vártátok a legjobban. Hát, remélem úgy sikerült, hogy nektek is tetszeni fog.
Jó olvasást kívánok!
Vicky
U.i.: Karácsony alkalmából dobjatok néhány kritit......Please =)
( Edward szemszöge)
Jasperrel közösen gyorsan végeztünk a vámpírral, majd lesiettünk Emmettnek és Rosalienak segíteni. Esme rosszul nézett ki, de többszöri vadászat után helyrejön.
- Edward! – hallottam meg Alice kétségbeesett kiáltását.
Azonnal felrohantam a szobába. Teljesen letaglózott a látvány. Az egyik sarokban egy halott vámpírnő hevert, míg a másikban Sissy feküdt, vérben úszva.
Éreztem, hogy a többiek is mögém lépnek, majd Esme rohant be a szobába. A szája elé kapta a kezét, mikor meglátta Sissyt, majd lerogyott Carlisle mellé. Beljebb léptem én is. Mintha szíven szúrtak volna, annyira fájt látni Sissyt, ahogy a testéből kiáll az üvegszilánk. Szerelmem mellé léptem, letérdepeltem hozzá és megfogtam a kezét. Sissy kinyitotta szemeit és halványan elmosolyodott. Szemei fáradságot tükröztek.
- Szia – köszönt halkan.
Megfogtam a bal kezét és csókot leheltem rá. Carlislera néztem.
„- Nagyon mély a seb, nem biztos, hogy túléli” – üzente gondolatban.
Üvölteni akartam a fájdalomtól. Visszanéztem Sissyre. Nagyokat lélegzett.
- Edward – levegő – Liz volt az, aki megölte a szüleimet – újabb levegő – a másik autó vezetőjét elbűvölte, majd végig nézte az egész balesetet – mondta nagyon halkan.
- Css, ne beszélj, pihenj! – mondtam finoman.
Éreztem, hogy a szemem szúrni kezd. Ha sírni tudtam volna, akkor már patakokban folyt volna végig a könnyem az arcomon.
- Edward, szeretlek – felelte a szemembe nézve.
- Én is, szerelmem – mondtam a kezét simogatva.
- Edward, már nincs sok hátra. Döntened kell! – hallottam meg Carlisle hangját.
- Nem! Ennek nem kell így történnie! Biztos, hogy van valami más megoldás! - válaszoltam egy kicsit felemelve a hangomat.
- Edward, nincs más lehetőség! Túl mély a seb. Választanod kell. Megteszed vagy hagyod, hogy elmenjen.
Ránéztem szerelmemre. Éreztem a kezem alatt, hogy a pulzusa egyre gyengébb. A többiekre pillantottam, akik vették a célzást. Csendben felálltak és magunkra hagytak. Csak Carlisle és Esme maradtak velünk. Ránéztem életem értelmére. Arra, akiért érdemes volt élni és mindig várva a holnapot, amit vele tölthetek.
- Sissy, szerelmem, kérlek, nézz rám – kértem kedvesen.
Szerelmem rám emelte gyönyörű szép szemeit. Megköszörültem a torkomat.
- Szeretnél velem élni örökre? – kérdeztem nehezen kiejtve a szavakat.
Meglepte a kérdésem, de halványan elmosolyodott.
- Igen, szeretnék veled élni és téged szeretni az idők végezetéig. Nem akarlak téged és a családodat elveszíteni – mondta és egy könnycsepp gördült le az arcán.
Finoman letöröltem és megcsókoltam.
- Szeretlek – suttogtam még.
- Én is.
Ránéztem Carlislera, aki bólintott. Esme összekulcsolta a kezét és aggódva figyelte Sissyt.
Visszafordultam Sissyhez. Kicsit megemeltem a testét. Carlisle-zal. Bólintottam, mire ő kihúzta az üvegszilánkot. Sissy felszisszent, én pedig közel hajoltam a nyakához.
- Szeretlek, Sissy –mondtam még és megharaptam.
(Sissy szemszöge)
Éreztem, hogy az erőm lassan elfogy. Örültem, hogy Edward itt volt mellettem, mert így legalább nem egyedül halok meg. Tudtam jól, hogy itt a vége.
- Sissy, szerelmem, kérlek, nézz rám! - kérte Edward kedvesen.
Meglepett, hogy szerelmemnek szólít, hisz sosem hívott még így. Lassan kinyitottam a szememet és Edwardra néztem.
- Szeretnél velem élni örökre? – kérdezte.
Meglepődtem a kérdésen. Miért ne szeretnék? Várjunk csak! Örökre? Csak nem akar átváltoztatni?
- Igen, szeretnék veled élni és téged szeretni az idők végezetéig. Nem akarlak téged és a családodat elveszíteni – mondtam és éreztem, hogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon.
Edward finoman letörölte könnyemet és megcsókolt.
- Szeretlek – suttogta még.
- Én is.
Már nem tudtam nyitva tartani a szememet, így lehunytam. Szemeim előtt megjelent az összes pillanat, amit Edwarddal és a családjával töltöttem.
Éreztem, hogy Edward megemeli a testemet, egy picit, majd Carlisle kihúzta a szilánkot, mire felszisszentem.
- Szeretlek, Sissy! – mondta még Edward, majd a fogait belemélyesztette a nyakamba.
Nem sikítottam, csendben tűrtem a fájdalmat. A testem azonnal égni kezdett. Mintha a pokoltüzében égtem volna, de tudtam, ha vége van, boldogan élhetek Edwarddal és ez valahogy csillapította a fájdalmat. Nagyon haloványan éreztem, hogy valaki felemelne és cipelne. Lassan már gondolkodni sem tudtam a fájdalomtól, így elmerültem a fájdalom végtelenségében.
(Edward szemszöge)
Megtettem, pedig nem így akartam. Nem ilyen körülmények között. Sissy testében a méreg pillanatok alatt szétterjedt. Teste minden egyes percben összerándult a fájdalomtól. Borzalmas volt látni, hogy szerelmem szenved a fájdalomtól.
Valaki a kezét a vállamra rakta. Felnéztem.
- Menjünk haza, fiam – mondta Carlisle.
Esme Carlisleba karolt és kisétáltak a szobából. Karjaimba vettem Sissyt és kimentem Esméék után az előszobába, ahol a többiek várakoztak. Mindannyian ránk néztek, de az én szemeim Sissyre tévedtek, aki vonaglott a kezeimben, de egy hangos kiáltás sem hagyta el a száját.
- Kint a ház előtt áll egy furgon. Emmett, Rosalie és Edward, ti menjetek azzal haza, majd otthon találkozunk.
Bólintottam. Emmett előre ment, míg Rosalie kinyitotta előttem a hátsó ajtót. Beültem, majd Rose becsapta a hátsó ajtót és beült előre, Emmett mellé, s hazafelé vettük az irányt. Míg utaztunk finoman cirógattam szerelmem arcát. Az út majdnem egy óráig tartott, de Em nem hajtott gyorsan. Mire hazaértünk már késő este volt és a többiek is otthon voltak már. Miután megálltunk, Rose kinyitotta a kocsiajtót, majd a bejárati ajtót is kitárta előttem. Felvittem Sissyt a szobájába, ahol már Esme és Alice várakozott.
Esme már sokkal jobban nézett ki, de karját még eltakarta egy hosszú ujjú pulcsival. Finoman lefektettem Sissyt az ágyra.
„- Edward, szeretnénk Sissyt átöltöztetni. Kérlek, menj ki egy kis időre.
Bólintottam, majd átmentem a saját szobámba. Elővettem tiszta ruhákat, majd elmentem fürdeni. Bíztam benne, hogy egy forró fürdő lenyugtat, de semmit nem használt. Nem sokáig álltam a víz alatt, gyorsan letusoltam, felöltöztem, majd a szobámban leültem az ágyra és türelmesen vártam. Talán egy negyed óra múlva jött át szólni Alice, hogy bemehetek. Mielőtt beléptem volna Sissy szobájába, húgom szorosan magához húzott és megölelt. Jól esett végre valakit megölelni. Miután elengedtem beléptem. Sissy tiszta ruhában feküdt az ágyon. Leültem az ágyra, megfogtam a kezét és türelmesen vártam, hogy szerelmem újból kinyissa a szemét.
(Sissy szemszöge)
Gondolom már órák vagy talán napok óta lebegtem a sötétségben. A fájdalom minden érzékszervemet elvette. Nem éreztem, ha valaki hozzám ért, ha valaki hozzám szólt. A fájdalom már minden egyes porcikámba eljutott. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a számon. A gondolat, hogy Edwarddal élhetek örökkön-örökké, valahogy jobb színben tüntette fel az átváltozást.
Éreztem, hogy lassan a lábamból felkúszik a fájdalom a szívemig. A szívem őrülten dobogni kezdett, majd szép lassan elcsendesült. Még egy utolsót dobbant, majd örökre elhallgatott.
Finom illatokat éreztem és hallottam, hogy valakik levegőt vesznek, végül kinyitottam a szememet.
2010. december 27., hétfő
2010. december 19., vasárnap
19.fejezet: Fogságban
(Sissy szemszöge)
Nem tudom, hogy meddig cipelhettek vállon, de egyszer csak megállt a férfi, aki cipelt. Lábra állított, de a kezemet erősen fogta. Aztán beültettek minket egy kocsiba egymás mellé és úgy mentünk tovább. A négy vámpír ujjongott és hangosan nevetett. Kezemmel elkezdtem keresgélni Esme kezét. Megtaláltam és megszorítottam.
- Azt ajánlom szépségeim, hogy ne próbálkozzanak semmivel, vagy a halandó kislány meghal – szólt hátra az egyik férfi.
Mondhatom, meg se mertünk moccanni. A mozdulatlanságban majdnem elaludtam. Már épp elnyomott volna az álom, mikor a kocsi hangos fékezéssel megállt és kicsapódtak az ajtók. Mindkettőnket kirángattak az autóból és egy irányba kezdtek el lökdösni. Kis híján átestem valamin, de még épp időben fogtak meg. Talán egy házba léphettünk be, mert nem fújt a szél. Aztán éreztem, hogy a kötésekkel babrálnak. Először a szememről került le a rongy. A hirtelen jött fénytől elkaptam a fejemet és becsuktam a szememet. Aztán szép lassan kinyitottam. Jól érzékeltem. Egy ház földszinti részén voltunk. Esmére pillantottam. Ő is rám nézett.
- Jack! Vidd le a kis vendégünket a pincébe, addig mi foglalkozunk a másikkal.
A férfi megfogta a karomat és egy vasajtó felé lökdösött. Kinyitotta az ajtót, majd leoldotta a kezemről a kötelet, belökött és rám csapta az ajtót.
- Esme! – ordítottam az ajtót ütve.
Néhány pillanattal később Esme fájdalmas sikítását hallottam meg.
- Esme! – sikítottam kétségbeesve, még mindig dörömbölve.
Aztán hirtelen kinyílt az ajtó és Esmét lökték be, hangos kacaj kíséretében. Letérdepeltem hozzá.
- Mit tettek veled? – suttogtam, aztán megláttam.
Mindkét karját felvágták és vérzett.
- Úristen! – kaptam a kezemet a szám elé.
Megfogtam a karját, felhúztam, hogy minél távolabb kerüljünk az ajtótól. Végül egy sarokba ültettem le Esmét, aki hangtalanul és könnyek nélkül sírt.
Hátát a nyirkos falnak döntöttem. A ruhámból letéptem két hosszú anyagot, majd bekötöttem velük Esme sebeit.
- Nem lesz semmi baj, Esme. A fiúk nemsokára megtalálnak minket – nyugtatgattam.
Átöleltem és a fejemet a vállára hajtottam.
- Mondd, mért tették ezt veled? – kérdeztem halkan.
- Hogy ne tudjak elszökni. A két vágással teljesen gyengítettek és az a baj, hogy túl régen voltam már vadászni is – sóhajtott fel. – Pont ma akartam elmenni, miután hazaértünk volna. Ne haragudj rám, Sissy, hogy nem tudtalak megvédeni.
- Nem, ez nem a te hibád. Nekem nem kellett volna téged megkérnem, hogy menjünk haza hozzánk . feleltem.
Átöleltem Esmét, fejemet a vállára hajtottam.
- Nem lesz semmi baj – suttogtam halkan, behunyva a szememet.
Elaludhattam, mert az erdőben sétáltam Edwarddal, kéz a kézben és mindketten boldogok voltunk.
Aztán dörömbölésre lettem figyelmes. Kipattantak a szemeim és újra a dohos pincében találtam magamat Esmével együtt. Kivágódott a pince ajtaja és két fickó jött le ördögi mosollyal az arcukon.
- Fölkelni, szépségeim! – rikkantotta el magát a Jack nevezetű vámpír.
Közelebb léptek hozzánk, majd megragadták a karomat és felráncigáltak. Olyan erősen fogtak, hogy megmoccanni se bírtam. Esme felállt, hogy segítsen, de a másik vámpír megfogta és a falhoz vágta.
- Esme! – kiáltottam megrémülve és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
A két férfi felcipelt egy földszinti szobába. Letettek, majd kimentek maguk után becsukva az ajtót. Nem voltam egyedül a helységben. A vámpírnő is ott volt. Kilépett az árnyékból.
- Üdvözöllek nálunk. Oh, elnézést, elfelejtettem bemutatkozni. A nevem Liz. Téged pedig Elizabethnek hívnak.
Nem válaszoltam.
- Remélem, kényelmesen érzitek magatokat.
- Miért csinálod ezt? – robbant ki belőlem a kérdés.
- Hát, még nem jöttél rá, kicsi Sissyke? – mondta és egy perc szünetet hagyott, majd folytatta. – A kis vámpírfiúdra fáj a fogam. Sajnos nem tudtam Őt olyan simán becserkészni, ahogy elképzeltem, így arra a döntésre jutottam, hogy veled próbálkozom. S úgy érzem ez bevált.
- Ha én, kellek neked, akkor enged el Esmét! – parancsoltam nagy hibámra, ugyanis megfogta a nyakamat és két méter magasba felemelt. Rúg-kapáltam, hogy levegőhöz jussak.
- Itt, nekem te nem parancsolsz! – kiáltott rám.
Aztán gonoszan felcsillant a szeme. Elengedett, mire én hangos puffanással értem földet. Hangosan levegő után kapkodtam. Liz közelebb lépett, megragadta a jobb karomat, majd mind az öt körmét végig húzta rajta. Felsikítottam a fájdalomtól. Megpróbáltam elhúzni, de nem sikerült. Végül Liz ellökött magától és behívta Jacket. A férfi belépett, felráncigált, majd visszakísért a pincéhez. belökött, majd ránk csapta az ajtót.
- Sissy! – rohant oda Esme azonnal. – Mit csináltak veled?
Mielőtt megszólalhattam volna, eszembe jutott valami.
- Esme, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- A vámpírok körülbelül mennyi méterről érzik meg az emberi vért?
Esme értetlenül nézett rám, de válaszolt.
- A mennyiségtől függ, ha sok, akkor talán egy mérföldnyire is, de ezt nem tudom pontosan. Miért kérded?
- Kérlek, segíts nekem! – mondtam és egy kicsi rácsos ablakhoz mentem. Meg tudnál emelni? – kérdeztem.
Esme finoman megfogott, és ami a maradék erejéből tellett felemelt. Kinyitottam az ablakot és kidugtam rajta a kezemet. Ökölbe szorítottam a kezemet, így vércseppek gyorsabban csöpögtek. Szerencsénkre kint fújt a szél, így talán a fiúk is megérzik, majd a vérszagot. Visszahúztam a kezemet, Esme pedig letett. Letéptem még egy darabot a ruhámról. Esme kivette a kezemből a rongyot és bekötötte a sebemet
- Köszönöm. Téged nem zavar a vér? – kérdeztem.
- Nem. Sok időt töltöttem már el Carlisle mellett, így már hozzászoktam.
Elmosolyodtam. Visszasétáltunk a sarokba és leültünk.
- Most már csak bízzunk abban, hogy a fiúk megérzik – sóhajtottam fel.
A fejemet Esme vállára hajtottam és néztem ki a fejemből. Aztán elmerültem a gondolataimban, addig sem unatkoztam. Lehunytam a szememet és magam elé képzeltem Edwardot.
„- Edward! Edward kérlek, halld meg!”
Éreztem, hogy valami megmozdul bennem és mintha repülni kezdene.
„- Edward! Szükségem van rád!
(Edward szemszöge)
Már vagy egy fél napja kerestük a lányokat, hiába. Már átléptük Kanada határát is. A háznál talált nyomok egy főúthoz vezettek, de onnantól megszűntek, valószínűleg kocsival vitték tovább őket. Aggódtam Sissyért, hogy hogyan érinti ez a dolog a szülei halála után és vajon nem esett-e baja?
Végül egy tisztáson álltunk meg. A nap már lemenőben volt. Teljesen elvesztettünk minden nyomott. Idegesen járkáltam fel-alá. Aztán úgy éreztem, mintha valami eltalált volna. Már megakartam szólalni, mikor meghallottam egy hangot a fejemben.
„- Edward! Szükségem van rád!”
Megtorpantam. Ez Sissy hangja volt.
„- Sissy, hallasz engem?” – kérdeztem gondolatban.
( Sissy szemszöge)
Csendben vártam, hátha történik valami. Semmi. Nagyot sóhajtottam.
„- Sissy, hallasz engem? – hallottam meg Edward hangját a gondolataimban.
Kipattantak a szemeim a meglepettségtől.
- Esme, hallom Edward hangját a fejemben! – mondtam.
Csodálkozva nézett rám. Bátorítólag megszorította a kezemet.
- Ügyes vagy. Mondj el neki mindent.
- Rendben – mondtam, majd behunytam a szememet és koncentráltam.
(Edward szemszöge)
Kinyitottam a szememet és a többiekre néztem.
- Figyeljetek! Sissyvel sikerült kapcsolatba lépnem.
Mindannyian ujjongásban törtek ki. Újból meghallottam Sissy hangját.
„- Edward, nem tudom, hogy merre vagyunk, de sikerült néhány vércseppet kijutatnom a szabadba. Remélem, megérzitek.”
„- Megsérültetek?”
„- Esme súlyosabban, én jól vagyok.”
„- S kié a vér?”
„- Az enyém, de ez most nem fontos! Kérlek, siessetek!”
„- Rendben.”
- Figyeljetek! Állítólag Sissy elcsöppentett néhány vércseppet, amit ki tudott jutatni a szabadba. HA figyelünk, megérezzük.
Mindannyian csendben álltunk. Feltámadt a szél és északnyugatról ismerős, édeskés illatot hozott magával.
- Érzitek?
Bólintottak.
- Akkor gyerünk! Nincs vesztegetni való időnk! – feleltem, és futásnak eredtem.
„- Sissy! Tartsatok ki! Nemsokára ott vagyunk! – üzentem még gondolatban.
(Sissy szemszöge)
„- Edward, nem tudom, hogy merre vagyunk, de sikerült néhány vércseppet kijutatnom a szabadba. Remélem, megérzitek!”
„- Megsérültetek?”
„- Esme súlyosabban, én jól vagyok” – hazudtam.
„- S kié a vér?” –aggodalmaskodott Edward.
Felsóhajtottam.
„- Az enyém, de ez most nem fontos. Kérlek, siessetek!”
„- Rendben.”
Kinyitottam a szememet. Ránéztem Esmére.
- Minden rendben lesz – mondtam.
„- Sissy! Tartsatok ki! Nemsokára ott vagyunk! – hallottam meg még Edward utolsó gondolatát.
- Esme, Edwárdék megérezték a vérem illatát. Már úton vannak.
Fentről hangos csapkodás hallatszódott le.
- Azt hiszem, észrevették a többiek közeledését – súgta Esme.
Kivágódott a pince ajtaja és mind a négyen lejöttek. Mindketten felálltunk, majd Esme elém lépett, támadó pozíciót felvéve.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy vége a bújócskának, drágaságaim – kacagott fel a nő. – Jack, hozd a lányt! Jeremy, Otto, tiétek a nő! Öljétek meg!
A három férfi közelebb lépett. Ketten rátámadtak Esmére és leteperték a földre.
- Esme! – kiáltottam és a segítségére siettem, de Jack elkapott és magához rántott.
- Ne!
Az ajtó felé lökdösött.
- Ne! Esme!
Jack gondolom megunta a dolgot, mert felkapott a vállára és úgy cipelt be a földszinti szobába. Ledobott az ágyra, majd kiment, helyette pedig bejött Liz. Felálltam, szembe fordultam vele.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni! – mondtam.
- Arra azért, majd kíváncsi leszek!- kacagott fel.
Először észre se vettem, hogy Liz gondolatai a fejemben megjelennek, míg anyáék képe fel nem tűnt. Láttam, hogy Liz elbűvöli a férfit, aki a másik kocsit vezette, hogy jöjjön belénk. Aztán Liz szemével láttam az egész balesetet. Felsikítottam, majd összerogytam, mikor vége tért a „filmvetítés” a fejemben. Hangos zokogásban törtem ki. Felpillantottam Lizre.
- Te voltál az! Te ölted meg a szüleimet! – ordítottam rá.
Értetlenkedve nézett rám, majd elmosolyodott.
- Vagy úgy. Van egy képességed – csillant fel a szeme. – Hát, ha már így rájöttél, akkor elmondom. Igen, én gyilkoltam meg a szüleidet, bár nem ők voltak a célpontok.
- Hanem én – leheltem.
- Pontosan. Sajnos, egy kicsit elszámoltam magamat – felelte félvállról.
- Te GYILKOS! – üvöltöttem és ráugrottam.
(Edward szemszöge)
Sissy vérének illata egyre jobban erősödött. Lassan a fák közül egy ócska ház bukkant elő.
- Alice, Rosalie tiétek Esme. Miénk a többi.
Bólintottak. Már csak néhány méter volt. A ház előtt kicsit lefékeztünk. Meghallottam Esme gondolatait a pincéből. Két férfi volt vele.
- Változik a terv! Rosalie, te menj Esméhez. Lent van a pincében. Emmett te menj vele! A többiek fenn vannak. Ők a mieink.
Bólintottak.
Én mentem elől. Berúgtam az ajtót. Egy, két méter magas vámpír kapta ránk a tekintetét. Azonnal rávetettem magamat. Jasper is besegített, addig a többiek a lányok keresésére és segítségére siettek.
(Sissy szemszöge)
Lizt váratlanul érte a támadásom, így a hirtelen jött súlytól mindketten eldőltünk. Karmoltam, ahol tudtam, de hiába, hisz vámpír volt. A haját fogtam meg és kezdtem el tépni. Erre már hangosan felsikított, majd megfogott és átdobott a szoba másik végébe. Szerencsétlenségemre az üvegasztalra estem, ami szilánkokra tört alattam. Sikítani akartam, de a levegő bent ragadt. Kintről morgásokra lettem figyelmes. Megpróbáltam felülni, de nem ment. Éles fájdalom hasított a hasamba. Odanyúltam. Éreztem, hogy meleg folyik a ruhámon és valami ki áll belőlem. Felemeltem a fejemet. Egy hatalmas szilánk állt ki a hasamból és elég csúnyán vérzett. Visszafektettem a fejemet és ránéztem Lizre. Megkövülten állt és nézte a tócsába gyűlő vért. Ekkor nyitott be Alice és Carlisle. Mindketten Lizre támadtak, majd darabokra tépték. Odarohantak hozzám. Addigra már éreztem, hogy a számon is vér folyik ki.
- Sissy! –suttogta Alice szörnyülködve, majd letérdepelt és a fejemet finoman az ölébe rakta. Óvatosan simogatni kezdte az arcomat. Kicsit elmosolyodtam.
- Szia..sztok – köszöntem elhaló hangon.
Carlisle óvatosan megtapogatta a hasamat és a mellkasomat.
- Esme, jól van? – kérdeztem.
Éreztem, hogy egyre jobban elfáradok, mintha valami elszívná az életerőmet.
- Igen, jól van – felelte, majd az ajtó felé fordult.
- Edward! – kiáltott kétségbeesetten.
(Alice szemszöge)
Edward és Jasper a magas vámpírnak ugrott neki, míg Emmett és Rosalie, Esme segítségére siettek. Én és Carlisle a csörömpölések és Sissy vérének illata után mentünk. Benyitottunk a szobába, ahol egy vámpír állt megkövülten. Rátámadtunk és megöltük. Mikor végeztünk megfordultunk és borzalmas látvány tárult a szemünk elé. Sissy üvegszilánkokban feküdt és egy kiállt a hasából. Odarohantam hozzá, letérdepeltem mellett.
- Sissy! – suttogtam kétségbeesve és fejét finoman az ölembe helyeztem. Finoman az arcát simogattam. Kicsit elmosolyodott.
- Szia..sztok – köszönt halkan.
Carlisle óvatosan megvizsgálta barátnőmet.
- Esme, jól van? – kérdezte Sissy.
Egyre fáradtabbnak tűnt.
- Igen, jól van – feleltem aggódva, majd az felé fordultam. Éreztem, hogy a szemem szúrni kezdett. A sírás jele volt.
- Edward! – kiáltottam kétségbeesve.
Nem tudom, hogy meddig cipelhettek vállon, de egyszer csak megállt a férfi, aki cipelt. Lábra állított, de a kezemet erősen fogta. Aztán beültettek minket egy kocsiba egymás mellé és úgy mentünk tovább. A négy vámpír ujjongott és hangosan nevetett. Kezemmel elkezdtem keresgélni Esme kezét. Megtaláltam és megszorítottam.
- Azt ajánlom szépségeim, hogy ne próbálkozzanak semmivel, vagy a halandó kislány meghal – szólt hátra az egyik férfi.
Mondhatom, meg se mertünk moccanni. A mozdulatlanságban majdnem elaludtam. Már épp elnyomott volna az álom, mikor a kocsi hangos fékezéssel megállt és kicsapódtak az ajtók. Mindkettőnket kirángattak az autóból és egy irányba kezdtek el lökdösni. Kis híján átestem valamin, de még épp időben fogtak meg. Talán egy házba léphettünk be, mert nem fújt a szél. Aztán éreztem, hogy a kötésekkel babrálnak. Először a szememről került le a rongy. A hirtelen jött fénytől elkaptam a fejemet és becsuktam a szememet. Aztán szép lassan kinyitottam. Jól érzékeltem. Egy ház földszinti részén voltunk. Esmére pillantottam. Ő is rám nézett.
- Jack! Vidd le a kis vendégünket a pincébe, addig mi foglalkozunk a másikkal.
A férfi megfogta a karomat és egy vasajtó felé lökdösött. Kinyitotta az ajtót, majd leoldotta a kezemről a kötelet, belökött és rám csapta az ajtót.
- Esme! – ordítottam az ajtót ütve.
Néhány pillanattal később Esme fájdalmas sikítását hallottam meg.
- Esme! – sikítottam kétségbeesve, még mindig dörömbölve.
Aztán hirtelen kinyílt az ajtó és Esmét lökték be, hangos kacaj kíséretében. Letérdepeltem hozzá.
- Mit tettek veled? – suttogtam, aztán megláttam.
Mindkét karját felvágták és vérzett.
- Úristen! – kaptam a kezemet a szám elé.
Megfogtam a karját, felhúztam, hogy minél távolabb kerüljünk az ajtótól. Végül egy sarokba ültettem le Esmét, aki hangtalanul és könnyek nélkül sírt.
Hátát a nyirkos falnak döntöttem. A ruhámból letéptem két hosszú anyagot, majd bekötöttem velük Esme sebeit.
- Nem lesz semmi baj, Esme. A fiúk nemsokára megtalálnak minket – nyugtatgattam.
Átöleltem és a fejemet a vállára hajtottam.
- Mondd, mért tették ezt veled? – kérdeztem halkan.
- Hogy ne tudjak elszökni. A két vágással teljesen gyengítettek és az a baj, hogy túl régen voltam már vadászni is – sóhajtott fel. – Pont ma akartam elmenni, miután hazaértünk volna. Ne haragudj rám, Sissy, hogy nem tudtalak megvédeni.
- Nem, ez nem a te hibád. Nekem nem kellett volna téged megkérnem, hogy menjünk haza hozzánk . feleltem.
Átöleltem Esmét, fejemet a vállára hajtottam.
- Nem lesz semmi baj – suttogtam halkan, behunyva a szememet.
Elaludhattam, mert az erdőben sétáltam Edwarddal, kéz a kézben és mindketten boldogok voltunk.
Aztán dörömbölésre lettem figyelmes. Kipattantak a szemeim és újra a dohos pincében találtam magamat Esmével együtt. Kivágódott a pince ajtaja és két fickó jött le ördögi mosollyal az arcukon.
- Fölkelni, szépségeim! – rikkantotta el magát a Jack nevezetű vámpír.
Közelebb léptek hozzánk, majd megragadták a karomat és felráncigáltak. Olyan erősen fogtak, hogy megmoccanni se bírtam. Esme felállt, hogy segítsen, de a másik vámpír megfogta és a falhoz vágta.
- Esme! – kiáltottam megrémülve és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
A két férfi felcipelt egy földszinti szobába. Letettek, majd kimentek maguk után becsukva az ajtót. Nem voltam egyedül a helységben. A vámpírnő is ott volt. Kilépett az árnyékból.
- Üdvözöllek nálunk. Oh, elnézést, elfelejtettem bemutatkozni. A nevem Liz. Téged pedig Elizabethnek hívnak.
Nem válaszoltam.
- Remélem, kényelmesen érzitek magatokat.
- Miért csinálod ezt? – robbant ki belőlem a kérdés.
- Hát, még nem jöttél rá, kicsi Sissyke? – mondta és egy perc szünetet hagyott, majd folytatta. – A kis vámpírfiúdra fáj a fogam. Sajnos nem tudtam Őt olyan simán becserkészni, ahogy elképzeltem, így arra a döntésre jutottam, hogy veled próbálkozom. S úgy érzem ez bevált.
- Ha én, kellek neked, akkor enged el Esmét! – parancsoltam nagy hibámra, ugyanis megfogta a nyakamat és két méter magasba felemelt. Rúg-kapáltam, hogy levegőhöz jussak.
- Itt, nekem te nem parancsolsz! – kiáltott rám.
Aztán gonoszan felcsillant a szeme. Elengedett, mire én hangos puffanással értem földet. Hangosan levegő után kapkodtam. Liz közelebb lépett, megragadta a jobb karomat, majd mind az öt körmét végig húzta rajta. Felsikítottam a fájdalomtól. Megpróbáltam elhúzni, de nem sikerült. Végül Liz ellökött magától és behívta Jacket. A férfi belépett, felráncigált, majd visszakísért a pincéhez. belökött, majd ránk csapta az ajtót.
- Sissy! – rohant oda Esme azonnal. – Mit csináltak veled?
Mielőtt megszólalhattam volna, eszembe jutott valami.
- Esme, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- A vámpírok körülbelül mennyi méterről érzik meg az emberi vért?
Esme értetlenül nézett rám, de válaszolt.
- A mennyiségtől függ, ha sok, akkor talán egy mérföldnyire is, de ezt nem tudom pontosan. Miért kérded?
- Kérlek, segíts nekem! – mondtam és egy kicsi rácsos ablakhoz mentem. Meg tudnál emelni? – kérdeztem.
Esme finoman megfogott, és ami a maradék erejéből tellett felemelt. Kinyitottam az ablakot és kidugtam rajta a kezemet. Ökölbe szorítottam a kezemet, így vércseppek gyorsabban csöpögtek. Szerencsénkre kint fújt a szél, így talán a fiúk is megérzik, majd a vérszagot. Visszahúztam a kezemet, Esme pedig letett. Letéptem még egy darabot a ruhámról. Esme kivette a kezemből a rongyot és bekötötte a sebemet
- Köszönöm. Téged nem zavar a vér? – kérdeztem.
- Nem. Sok időt töltöttem már el Carlisle mellett, így már hozzászoktam.
Elmosolyodtam. Visszasétáltunk a sarokba és leültünk.
- Most már csak bízzunk abban, hogy a fiúk megérzik – sóhajtottam fel.
A fejemet Esme vállára hajtottam és néztem ki a fejemből. Aztán elmerültem a gondolataimban, addig sem unatkoztam. Lehunytam a szememet és magam elé képzeltem Edwardot.
„- Edward! Edward kérlek, halld meg!”
Éreztem, hogy valami megmozdul bennem és mintha repülni kezdene.
„- Edward! Szükségem van rád!
(Edward szemszöge)
Már vagy egy fél napja kerestük a lányokat, hiába. Már átléptük Kanada határát is. A háznál talált nyomok egy főúthoz vezettek, de onnantól megszűntek, valószínűleg kocsival vitték tovább őket. Aggódtam Sissyért, hogy hogyan érinti ez a dolog a szülei halála után és vajon nem esett-e baja?
Végül egy tisztáson álltunk meg. A nap már lemenőben volt. Teljesen elvesztettünk minden nyomott. Idegesen járkáltam fel-alá. Aztán úgy éreztem, mintha valami eltalált volna. Már megakartam szólalni, mikor meghallottam egy hangot a fejemben.
„- Edward! Szükségem van rád!”
Megtorpantam. Ez Sissy hangja volt.
„- Sissy, hallasz engem?” – kérdeztem gondolatban.
( Sissy szemszöge)
Csendben vártam, hátha történik valami. Semmi. Nagyot sóhajtottam.
„- Sissy, hallasz engem? – hallottam meg Edward hangját a gondolataimban.
Kipattantak a szemeim a meglepettségtől.
- Esme, hallom Edward hangját a fejemben! – mondtam.
Csodálkozva nézett rám. Bátorítólag megszorította a kezemet.
- Ügyes vagy. Mondj el neki mindent.
- Rendben – mondtam, majd behunytam a szememet és koncentráltam.
(Edward szemszöge)
Kinyitottam a szememet és a többiekre néztem.
- Figyeljetek! Sissyvel sikerült kapcsolatba lépnem.
Mindannyian ujjongásban törtek ki. Újból meghallottam Sissy hangját.
„- Edward, nem tudom, hogy merre vagyunk, de sikerült néhány vércseppet kijutatnom a szabadba. Remélem, megérzitek.”
„- Megsérültetek?”
„- Esme súlyosabban, én jól vagyok.”
„- S kié a vér?”
„- Az enyém, de ez most nem fontos! Kérlek, siessetek!”
„- Rendben.”
- Figyeljetek! Állítólag Sissy elcsöppentett néhány vércseppet, amit ki tudott jutatni a szabadba. HA figyelünk, megérezzük.
Mindannyian csendben álltunk. Feltámadt a szél és északnyugatról ismerős, édeskés illatot hozott magával.
- Érzitek?
Bólintottak.
- Akkor gyerünk! Nincs vesztegetni való időnk! – feleltem, és futásnak eredtem.
„- Sissy! Tartsatok ki! Nemsokára ott vagyunk! – üzentem még gondolatban.
(Sissy szemszöge)
„- Edward, nem tudom, hogy merre vagyunk, de sikerült néhány vércseppet kijutatnom a szabadba. Remélem, megérzitek!”
„- Megsérültetek?”
„- Esme súlyosabban, én jól vagyok” – hazudtam.
„- S kié a vér?” –aggodalmaskodott Edward.
Felsóhajtottam.
„- Az enyém, de ez most nem fontos. Kérlek, siessetek!”
„- Rendben.”
Kinyitottam a szememet. Ránéztem Esmére.
- Minden rendben lesz – mondtam.
„- Sissy! Tartsatok ki! Nemsokára ott vagyunk! – hallottam meg még Edward utolsó gondolatát.
- Esme, Edwárdék megérezték a vérem illatát. Már úton vannak.
Fentről hangos csapkodás hallatszódott le.
- Azt hiszem, észrevették a többiek közeledését – súgta Esme.
Kivágódott a pince ajtaja és mind a négyen lejöttek. Mindketten felálltunk, majd Esme elém lépett, támadó pozíciót felvéve.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy vége a bújócskának, drágaságaim – kacagott fel a nő. – Jack, hozd a lányt! Jeremy, Otto, tiétek a nő! Öljétek meg!
A három férfi közelebb lépett. Ketten rátámadtak Esmére és leteperték a földre.
- Esme! – kiáltottam és a segítségére siettem, de Jack elkapott és magához rántott.
- Ne!
Az ajtó felé lökdösött.
- Ne! Esme!
Jack gondolom megunta a dolgot, mert felkapott a vállára és úgy cipelt be a földszinti szobába. Ledobott az ágyra, majd kiment, helyette pedig bejött Liz. Felálltam, szembe fordultam vele.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni! – mondtam.
- Arra azért, majd kíváncsi leszek!- kacagott fel.
Először észre se vettem, hogy Liz gondolatai a fejemben megjelennek, míg anyáék képe fel nem tűnt. Láttam, hogy Liz elbűvöli a férfit, aki a másik kocsit vezette, hogy jöjjön belénk. Aztán Liz szemével láttam az egész balesetet. Felsikítottam, majd összerogytam, mikor vége tért a „filmvetítés” a fejemben. Hangos zokogásban törtem ki. Felpillantottam Lizre.
- Te voltál az! Te ölted meg a szüleimet! – ordítottam rá.
Értetlenkedve nézett rám, majd elmosolyodott.
- Vagy úgy. Van egy képességed – csillant fel a szeme. – Hát, ha már így rájöttél, akkor elmondom. Igen, én gyilkoltam meg a szüleidet, bár nem ők voltak a célpontok.
- Hanem én – leheltem.
- Pontosan. Sajnos, egy kicsit elszámoltam magamat – felelte félvállról.
- Te GYILKOS! – üvöltöttem és ráugrottam.
(Edward szemszöge)
Sissy vérének illata egyre jobban erősödött. Lassan a fák közül egy ócska ház bukkant elő.
- Alice, Rosalie tiétek Esme. Miénk a többi.
Bólintottak. Már csak néhány méter volt. A ház előtt kicsit lefékeztünk. Meghallottam Esme gondolatait a pincéből. Két férfi volt vele.
- Változik a terv! Rosalie, te menj Esméhez. Lent van a pincében. Emmett te menj vele! A többiek fenn vannak. Ők a mieink.
Bólintottak.
Én mentem elől. Berúgtam az ajtót. Egy, két méter magas vámpír kapta ránk a tekintetét. Azonnal rávetettem magamat. Jasper is besegített, addig a többiek a lányok keresésére és segítségére siettek.
(Sissy szemszöge)
Lizt váratlanul érte a támadásom, így a hirtelen jött súlytól mindketten eldőltünk. Karmoltam, ahol tudtam, de hiába, hisz vámpír volt. A haját fogtam meg és kezdtem el tépni. Erre már hangosan felsikított, majd megfogott és átdobott a szoba másik végébe. Szerencsétlenségemre az üvegasztalra estem, ami szilánkokra tört alattam. Sikítani akartam, de a levegő bent ragadt. Kintről morgásokra lettem figyelmes. Megpróbáltam felülni, de nem ment. Éles fájdalom hasított a hasamba. Odanyúltam. Éreztem, hogy meleg folyik a ruhámon és valami ki áll belőlem. Felemeltem a fejemet. Egy hatalmas szilánk állt ki a hasamból és elég csúnyán vérzett. Visszafektettem a fejemet és ránéztem Lizre. Megkövülten állt és nézte a tócsába gyűlő vért. Ekkor nyitott be Alice és Carlisle. Mindketten Lizre támadtak, majd darabokra tépték. Odarohantak hozzám. Addigra már éreztem, hogy a számon is vér folyik ki.
- Sissy! –suttogta Alice szörnyülködve, majd letérdepelt és a fejemet finoman az ölébe rakta. Óvatosan simogatni kezdte az arcomat. Kicsit elmosolyodtam.
- Szia..sztok – köszöntem elhaló hangon.
Carlisle óvatosan megtapogatta a hasamat és a mellkasomat.
- Esme, jól van? – kérdeztem.
Éreztem, hogy egyre jobban elfáradok, mintha valami elszívná az életerőmet.
- Igen, jól van – felelte, majd az ajtó felé fordult.
- Edward! – kiáltott kétségbeesetten.
(Alice szemszöge)
Edward és Jasper a magas vámpírnak ugrott neki, míg Emmett és Rosalie, Esme segítségére siettek. Én és Carlisle a csörömpölések és Sissy vérének illata után mentünk. Benyitottunk a szobába, ahol egy vámpír állt megkövülten. Rátámadtunk és megöltük. Mikor végeztünk megfordultunk és borzalmas látvány tárult a szemünk elé. Sissy üvegszilánkokban feküdt és egy kiállt a hasából. Odarohantam hozzá, letérdepeltem mellett.
- Sissy! – suttogtam kétségbeesve és fejét finoman az ölembe helyeztem. Finoman az arcát simogattam. Kicsit elmosolyodott.
- Szia..sztok – köszönt halkan.
Carlisle óvatosan megvizsgálta barátnőmet.
- Esme, jól van? – kérdezte Sissy.
Egyre fáradtabbnak tűnt.
- Igen, jól van – feleltem aggódva, majd az felé fordultam. Éreztem, hogy a szemem szúrni kezdett. A sírás jele volt.
- Edward! – kiáltottam kétségbeesve.
2010. december 2., csütörtök
18.fejezet: Egy jó nap.....volt
Sziasztok!
Először is bocsi, hogy ilyen későn hoztam az új fejit, de valahogy minden a fejem tetejére nőtt. Sebaj, most már itt van és remélem tetszeni is fog.
Puxi: Vicky
U.I.: Kíváncsi vagyok a véleményetekre! Puxim
(Sissy szemszöge)
A temetés óta eltelt egy hét. Az új családom tagjai visszatértek a régi kerékvágásba. Carlisle-nak lejárt az egy hetes szabadsága, így visszament a kórházba dolgozni. A „gyerekek” - azaz a többiek - visszamentek a suliba, így Esmével kettesben maradtunk otthon. Mire én reggelente felébredtem, addigra már a többiek rég elmentek az iskolába. Majdnem minden napom ugyanúgy telt. Ha tehettem, akkor kiültem a teraszra és élveztem az időt. Ha esett, akkor vagy zongoráztam - ami mostanság a kedvenc elfoglaltságom lett, vagy olvastam fent a szobámban.
A lelkem lassan megnyugodott köszönhetően az új családomnak. Edward minden nap ezerrel száguldozott haza, hogy minél előbb mellettem lehessen.
Két héttel a temetés után épp a szobámban voltam és olvastam, mikor valaki kopogtatott a nyitott szobaajtón. Felpillantottam, és elmosolyodtam.
- Elmegyek vásárolni. Van kedved kimozdulni egy kicsit velem? – kérdezte beljebb lépve Esme.
Elgondolkodtam. A temetés óta nem mozdultam ki, még sétálni sem, s már pedig rám férne egy kis séta.
- Igen, lenne – válaszoltam végül.
- Rendben. Akkor mondjuk, 10 perc múlva találkozzunk lent a nappaliban.
Bólintottam, majd Esme távozott a szobámból. Bementem a gardróbba, kiválasztani egy ruhát. Talán öt perc keresgélés után találtam egy sötétlila egyrészes ruhát, ami nagyon megtetszett. Előhalásztam még egy hosszú kabátot, egy csizmát és vastag harisnyát. Épp öltözködtem, mikor csörögni kezdett a telefonom. A kezembe vettem, megnéztem a kijelzőt, majd elmosolyodtam.
- Szia! – szóltam bele.
- Szia. Hogy vagy? Hogy aludtál? – kérdezte Edward a vonal másik végéről.
- Jól vagyok, köszönöm. Hmm, nem is tudom. Reggelig minden rendben volt, de utána egyedül éreztem magamat – siránkoztam nevetve.
- Tudod jól, hogy szívesebben maradnék otthon, mint hogy iskolába jöjjek – válaszolta.
- Tudom – feleltem, majd kicsúszott a kezemből a telefon, hisz egyszerre próbáltam felhúzni a harisnyát a lábamra és beszélni Edwarddal.
Felnevettem, majd felvettem még a ruhát, és csak ezután vettem fel a telefont a földről.
- Itt vagyok – szóltam bele.
- Mi történt? –aggodalmaskodott Edward a túl végről, aztán meghallottam Alice kuncogását.
Gondolom ő már előre látta az incidenst.
- Semmi. Tudod, én nem tudok egyszerre telefonálni és öltözni is – feleltem kinyújtva a nyelvemet, mintha bárki is láthatná.
- Hallottam, elmész Esmével.
- Igen. Muszáj most már egy kicsit kimozdulnom.
- Jól teszed. Vigyázz magadra! Majd később találkozunk!
- Rendben. Szeretlek.
- Én is – válaszolta és letette.
Bementem a fürdőbe, kifésültem, majd feltűztem a hajamat. Visszamentem a szobába, és felraktam az Edwardtól kapott nyakláncot.
- Sissy! – hallottam meg Esme hangját.
- Megyek! - kiáltottam.
Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörre, majd elindultam lefele. Esmével összemosolyogtunk, majd együtt sétáltunk le a garázsba. Beültünk a Mercédeszbe és elindultunk. Míg utaztunk, a kocsiban halkan szólt a rádió. Talán egy fél órát utaztunk, mire elértünk Port Angeles határát. Végül beálltunk egy nagy bevásárló központ elé. Kiszálltunk, és bevásárló kocsiért mentünk.
- Sissy, kérlek, hozzál még egyet.
Kérdőn néztem Esmére.
- Ha bementünk, majd elmondom – felelte kedvesen.
Bólintottam, kihúztam egy másik kosarat, majd elindultunk vásárolni.
- Tudod Sissy, mikor még ember voltam, volt egy gyermekem, aki nem sokáig élt. Bánatomban öngyilkosságot követtem el, ami nem sikerült. Carlisle még a halálom előtt talált rám és változtatott át. Imádom a gyerekeket, de saját gyermekem ugye nem lehet, ezért van az, hogy saját gyerekeimnek tekintelek titeket, és az is, hogy havonta egyszer eljövök vásárolni egy árvaház számára.
- Értem.
- S gondoltam, megkérdezem, hogy nincs-e kedved kicsit megmozdulni.
- Hát, itt vagyok – mondtam, majd neki indultunk vásárolni.
Esme rám bízta az otthonra való vásárlást, míg ő az árvaháznak vásárolt.
- Ha valamit meglátsz, ami neked megtetszett akkor nyugodtan vedd meg – mondta még mielőtt külön váltunk volna.
Rámosolyogtam, majd én is elindultam az egyik irányba. Először friss gyümölcsöket vettem, majd átmentem az édesség osztályra. Ott is begyűjtöttem néhány finomságot. Tovább sétáltam. Számomra érdekes osztályhoz érkeztem. Könyvek és újságok. Elmosolyodtam, majd besétáltam. Kedvenc íróim újabb könyveket adtak ki mostanság, így két-három landolt a kosárban. Aztán egy-két divatmagazin is követte a könyvek példáját. Továbbá még egy-két ruha és smink is került a kosárba. Végül a kertészeti osztályon találtam magamat. Eszembe jutottak anyáék. Több mint egy hete nem voltam kint a temetőben. Így választottam két csokor virágot, majd elindultam a kasszák felé. Útközben összetalálkoztam Esmével, aki az én kosaramba átrakott néhány friss húst, majd együtt álltunk be egy kasszához. Gyorsan kifizettük mindkét kosárban lévő dolgokat, majd kisétáltunk a kocsihoz.
- Esme?
- Igen?
- Ha megkérlek, akkor kiviszel a temetőbe? – kérdeztem.
- Persze. Neked az úgy jó, hogy előtte meglátogatjuk az árvaházat és csak utána megyünk?
- Igen.
Bepakoltunk, majd beültünk a kocsiba, és az árvaház felé vettük az irányt, ami Forks és Port Angeles között volt. A ház az erdőszélén állt magányosan. A hátsó udvarban gyerekek rohangásztak kacarászva. Elmosolyodtam, mikor megláttam őket. Segítettem Esmének becipelni a szatyrokat. A gyerekek azonnal körbevettek minket, és ránk mosolyogtak, miután beléptünk a házba. Egy nő sietett elénk.
- Jó napot, Mrs. Cullen! – köszönt kedvesen.
- Önnek is, Mrs. Jackson. Ő itt a fiam párja, Sissy McAlister – mutatott be Esme a nőnek.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
- Ezt a gyerekeknek hoztuk! – mondta Esme, egy kicsit megemelve a szatyrokat.
- Oh, köszönjük szépen. Kérem, nyugodtan vigyék be a konyhába. A konyhások majd elpakolják.
- Rendben.
Esme ismerte a járást, így ő ment elől, én pedig követtem. Lepakoltunk, majd átsétáltunk egy nagyszobába, ahol a gyerekek már körbe ültek egy széket és ránk vártak. Esme a székhez sétált, leült, aztán egy kislány ült az ölébe. Esme elmosolyodott, kezébe vett egy könyvet, és olvasni kezdett.
- Hol volt, hol nem volt….
Egy kislány húzta meg a ruhám szélét. Mutogatta, hogy üljek le én is. Mosolyogva leültem, mire a kislány a fejét az ölembe hajtotta, és úgy hallgatta a mesét.
Mire Esme a mese végére ért, addigra a gyerekek fele már aludt. Nagyon édesek voltak. Nők léptek be a szobába és egyesével felvitték a gyerekeket. A kislány az ölemben is elaludt, így a kezembe vettem, és én is felvittem a kis szobájába, ahol még rajta kívül még három kislány aludt. Leraktam egy ágyra, betakartam, majd kisétáltam a szobából. Lent az ajtónál már Esme várakozott rám. Elköszöntünk Mrs. Jacksontól, majd tovább mentünk.
- Nagyon jól éreztem magamat – szólaltam meg a kocsiban.
Esme rám mosolygott, majd finoman megszorította a kezemet.
- Ennek örülök.
A következő megálló a temető volt. Kivettük a kocsiból a virágokat, majd a sírhoz sétáltunk. Leraktam a virágokat, majd a sírfeliratra néztem.
- Most, egy kicsit magadra hagylak – mondta Esme, és visszasétált a kocsihoz.
Hálásan néztem Esme után, majd visszanéztem a sírra.
- Szia, Anya és Apa. Ne haragudjatok, hogy idáig nem látogattalak meg titeket. Most már jobban vagyok, köszönhetően az új családomnak. Edward el sem enged a közeléből még egy percre sem. Nagyon szeretem Edwardot. Örülök, hogy ő mellettem van, a családjával együtt. Nem tudom, hogy mi lenne velem nélkülük.
Hideg szél süvített végig a temetőn. Összehúztam a kabátot magamon.
- Most megyek, apa és anya. Ígérem, többször jövök majd, ki hozzátok. Szeretlek titeket! Nagyon hiányoztok! – mondtam, majd megfordultam, és visszasétáltam a kocsihoz.
Esmével beültünk, majd hazafelé indultunk. Valami eszembe jutott.
- Esme, kérlek, menjünk hozzánk haza – kértem kedvesen.
- Rendben.
Befordultunk az egyik utcán, ami pont a mi utcánkba nyílt. Esme lefékezett a ház előtt.
- Biztosan készen állsz? – kérdezte kicsit aggódva.
Bólintottam.
- Bejössz velem? – kérdeztem.
- Természetesen.
Kiszálltunk a kocsiból, majd a bejárathoz sétáltunk. Kivettem a kulcsot a cserép alól, ahova még anya rejtette vészesetre. Nagy levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és kitárult előttem az üres ház. Mindketten beléptünk. A levegő kicsit dohos volt, ezért kinyitottam egy közeli ablakot. Beljebb sétáltunk. Minden ugyan úgy állt, ahogy utoljára hagytunk, mikor elmentünk kirándulni.
- Esme, összeszedek néhány cuccot, amit szeretnék átvinni hozzátok.
- Menjél csak.
- Nyugodtan nézz körbe. Ha megkérlek, akkor meglocsolod a virágokat?
- Persze.
- Köszönöm.
Az egyik tárolóból elővettem két dobozt, majd felsétáltam a szobámba. Néhány dolog már hiányzott a szobámból, amiket a lányok vittek át az új szobámba. Kinyitottam az erkélyajtót, hogy friss levegő áramolhasson be a szobámba. Neki álltam a kedvenc könyveket, CD-ket, fényképeket bepakolni a dobozba. Előkerültek még ékszerek, sminkek és csecsebecsék, amiket a másik dobozba pakoltam. Néhány ruhát az ágyra készítettem, hogy azokat is elviszem magammal. Lentről Esme dúdolása hallatszódott fel. Elmosolyodtam. Még összeszedtem egy-két dolgot, majd megfordultam, hogy becsukjam az erkélyajtót, de egy alak állt az ajtó előtt. Visszahőköltem. Az arcára pillantottam, majd felismertem. Az a férfi volt, aki azzal a nővel jött, aki néhány hónnap ezelőtt megtámadt. Hátrébb léptem egyet.
- Szervusz, aranyom! – köszönt a férfi.
Megfordultam és kirohantam a szobából, le a lépcsőn. Lent megtorpantam. Két férfi állt, és Esmét fogták le.
- Régen találkoztunk, picinyem – suttogta egy női hang a fülembe.
Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy kiáll mögöttem.
A nő megkerült, és a szemembe nézett.
- Már napok óta a városban vagyunk. Rád várva, de Te sikeresen elbújtál előlünk a vámpír fiúdnál és kedves családjánál.
Esme egy pillanatra kiszabadította a száját, és elkiáltotta magát.
- Fuss, Sissy!
Azonnal megfordultam, és az ajtó felé rohantam, de a vámpírnő elém került, gúnyos vigyorral az arcán.
– Hova, hova, picinyem? – kérdezte, majd megfogta a kezemet és hátra csavarta.
Felsikítottam.
- Kötözzétek meg mindkettőt, aztán induljunk, mielőtt a többiek szagot fognak! – adta ki az utasítást a nő.
Összekötötték a kezemet, bekötötték a szememet, majd mintha valaki a vállára kapott volna, aztán már csak a levegő süvítését éreztem. Sikítani akartam, de még a számat is betömték. Gondolatban Edward nevét kiáltottam, de tudtam, hogy hiába, hisz Edward nem tud olvasni a gondolataimban. Sírva fakadtam. Most mi lesz velünk?
(Edward szemszöge)
A suliból hazaérve a ház üresen állt. A lányok még nem tértek haza a vásárlásból. Örültem neki, hogy Sissy végre kimozdul itthonról. Már nagyon ráfért a friss levegő. Felrohantam Sissy szobájába. Minden katonás rendben állt. A szobámban még szerelmem illata terjengett. A szekrényhez léptem, aminek egyik polcán egy kép volt kettőnkről. Még síeléskor készült a fotó. Fantasztikus nyaralás volt. Elmosolyodtam, ahogy felidéztem az emlékeket. Aztán minden hirtelen történt. Alice húgom felsikított, majd valami összetört lent a nappaliban. Két szempillantás alatt lent voltam. Először az összetört a váza darabokra pillantottam, majd húgomra.
- Mi történt, Alice? – kérdeztem.
- Azonnal hívjátok Carlisle-nak mondjátok meg, hogy azonnal jöjjön haza! – utasította.
- Alice, mi történt? – ragadtam meg a karját.
- Sissyt és Esmét el akarják rabolni!
- Mi? – kérdeztük egyszerre a fiúkkal.
- Útközben, majd elmondom. Carlisle-nak mondjátok meg, hogy Sissyék házához jöjjön!
Jasper rögtön telefonált, majd azonnal indultunk.
- Nomádvámpírok akarják őket – mondta Alice.
Belenéztem húgom gondolataiba. Felmordultam.
- Ezek azok, akik egyszer megpróbálták ölni Sissyt!
Gyorsítottam a tempón, így elsőnek értem a házhoz. Benyitottam.
- Sissy! – kiáltottam el magamat.
Semmi válasz nem jött. Felrohantam Sissy szobájába. Üresen állt az is. Ismerős illatok terjengtek a szobában. Az egyik Sissyé volt, a másik pedig az egyik vámpíré. Felmordultam. Lerohantam a földszintre, ahol a többiek járták körbe a házat. Ekkor lépett be Carlisle az ajtón.
- Mi történt, Edward?
- Elvitték Sissyt és Esmét, azok a vámpírok, akik múltkor megtámadták Sissyt.
- Edward! – hallottam meg Alice hangját a hátam mögül.
Megfordultam. Húgom egy nyakláncot nyújtott át. Rápillantottam. Sissyé volt.
- Nem! – ordítottam mérgesen.
- Nyugodj meg, fiam. Megtaláljuk őket! – mondta Carlisle, de arca aggodalmat tükrözött. – Először is Rosalie és Alice vigyék haza mindkét kocsit, és jöjjenek utánunk. Mi pedig a lányok után eredünk. Alice, Rosalie, siessetek, majd útközben tájékoztatunk titeket, hogy merre járunk – mondta Carlisle, nyugalmat erőltetve a hangjára és arcára.
Mindannyian bólintottunk. A család két részre szakadt. Az illatok a kertben lassan eltűntek.
- Siessünk! – mondtam, és bevettem magamat az erdőbe.
Először is bocsi, hogy ilyen későn hoztam az új fejit, de valahogy minden a fejem tetejére nőtt. Sebaj, most már itt van és remélem tetszeni is fog.
Puxi: Vicky
U.I.: Kíváncsi vagyok a véleményetekre! Puxim
(Sissy szemszöge)
A temetés óta eltelt egy hét. Az új családom tagjai visszatértek a régi kerékvágásba. Carlisle-nak lejárt az egy hetes szabadsága, így visszament a kórházba dolgozni. A „gyerekek” - azaz a többiek - visszamentek a suliba, így Esmével kettesben maradtunk otthon. Mire én reggelente felébredtem, addigra már a többiek rég elmentek az iskolába. Majdnem minden napom ugyanúgy telt. Ha tehettem, akkor kiültem a teraszra és élveztem az időt. Ha esett, akkor vagy zongoráztam - ami mostanság a kedvenc elfoglaltságom lett, vagy olvastam fent a szobámban.
A lelkem lassan megnyugodott köszönhetően az új családomnak. Edward minden nap ezerrel száguldozott haza, hogy minél előbb mellettem lehessen.
Két héttel a temetés után épp a szobámban voltam és olvastam, mikor valaki kopogtatott a nyitott szobaajtón. Felpillantottam, és elmosolyodtam.
- Elmegyek vásárolni. Van kedved kimozdulni egy kicsit velem? – kérdezte beljebb lépve Esme.
Elgondolkodtam. A temetés óta nem mozdultam ki, még sétálni sem, s már pedig rám férne egy kis séta.
- Igen, lenne – válaszoltam végül.
- Rendben. Akkor mondjuk, 10 perc múlva találkozzunk lent a nappaliban.
Bólintottam, majd Esme távozott a szobámból. Bementem a gardróbba, kiválasztani egy ruhát. Talán öt perc keresgélés után találtam egy sötétlila egyrészes ruhát, ami nagyon megtetszett. Előhalásztam még egy hosszú kabátot, egy csizmát és vastag harisnyát. Épp öltözködtem, mikor csörögni kezdett a telefonom. A kezembe vettem, megnéztem a kijelzőt, majd elmosolyodtam.
- Szia! – szóltam bele.
- Szia. Hogy vagy? Hogy aludtál? – kérdezte Edward a vonal másik végéről.
- Jól vagyok, köszönöm. Hmm, nem is tudom. Reggelig minden rendben volt, de utána egyedül éreztem magamat – siránkoztam nevetve.
- Tudod jól, hogy szívesebben maradnék otthon, mint hogy iskolába jöjjek – válaszolta.
- Tudom – feleltem, majd kicsúszott a kezemből a telefon, hisz egyszerre próbáltam felhúzni a harisnyát a lábamra és beszélni Edwarddal.
Felnevettem, majd felvettem még a ruhát, és csak ezután vettem fel a telefont a földről.
- Itt vagyok – szóltam bele.
- Mi történt? –aggodalmaskodott Edward a túl végről, aztán meghallottam Alice kuncogását.
Gondolom ő már előre látta az incidenst.
- Semmi. Tudod, én nem tudok egyszerre telefonálni és öltözni is – feleltem kinyújtva a nyelvemet, mintha bárki is láthatná.
- Hallottam, elmész Esmével.
- Igen. Muszáj most már egy kicsit kimozdulnom.
- Jól teszed. Vigyázz magadra! Majd később találkozunk!
- Rendben. Szeretlek.
- Én is – válaszolta és letette.
Bementem a fürdőbe, kifésültem, majd feltűztem a hajamat. Visszamentem a szobába, és felraktam az Edwardtól kapott nyakláncot.
- Sissy! – hallottam meg Esme hangját.
- Megyek! - kiáltottam.
Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörre, majd elindultam lefele. Esmével összemosolyogtunk, majd együtt sétáltunk le a garázsba. Beültünk a Mercédeszbe és elindultunk. Míg utaztunk, a kocsiban halkan szólt a rádió. Talán egy fél órát utaztunk, mire elértünk Port Angeles határát. Végül beálltunk egy nagy bevásárló központ elé. Kiszálltunk, és bevásárló kocsiért mentünk.
- Sissy, kérlek, hozzál még egyet.
Kérdőn néztem Esmére.
- Ha bementünk, majd elmondom – felelte kedvesen.
Bólintottam, kihúztam egy másik kosarat, majd elindultunk vásárolni.
- Tudod Sissy, mikor még ember voltam, volt egy gyermekem, aki nem sokáig élt. Bánatomban öngyilkosságot követtem el, ami nem sikerült. Carlisle még a halálom előtt talált rám és változtatott át. Imádom a gyerekeket, de saját gyermekem ugye nem lehet, ezért van az, hogy saját gyerekeimnek tekintelek titeket, és az is, hogy havonta egyszer eljövök vásárolni egy árvaház számára.
- Értem.
- S gondoltam, megkérdezem, hogy nincs-e kedved kicsit megmozdulni.
- Hát, itt vagyok – mondtam, majd neki indultunk vásárolni.
Esme rám bízta az otthonra való vásárlást, míg ő az árvaháznak vásárolt.
- Ha valamit meglátsz, ami neked megtetszett akkor nyugodtan vedd meg – mondta még mielőtt külön váltunk volna.
Rámosolyogtam, majd én is elindultam az egyik irányba. Először friss gyümölcsöket vettem, majd átmentem az édesség osztályra. Ott is begyűjtöttem néhány finomságot. Tovább sétáltam. Számomra érdekes osztályhoz érkeztem. Könyvek és újságok. Elmosolyodtam, majd besétáltam. Kedvenc íróim újabb könyveket adtak ki mostanság, így két-három landolt a kosárban. Aztán egy-két divatmagazin is követte a könyvek példáját. Továbbá még egy-két ruha és smink is került a kosárba. Végül a kertészeti osztályon találtam magamat. Eszembe jutottak anyáék. Több mint egy hete nem voltam kint a temetőben. Így választottam két csokor virágot, majd elindultam a kasszák felé. Útközben összetalálkoztam Esmével, aki az én kosaramba átrakott néhány friss húst, majd együtt álltunk be egy kasszához. Gyorsan kifizettük mindkét kosárban lévő dolgokat, majd kisétáltunk a kocsihoz.
- Esme?
- Igen?
- Ha megkérlek, akkor kiviszel a temetőbe? – kérdeztem.
- Persze. Neked az úgy jó, hogy előtte meglátogatjuk az árvaházat és csak utána megyünk?
- Igen.
Bepakoltunk, majd beültünk a kocsiba, és az árvaház felé vettük az irányt, ami Forks és Port Angeles között volt. A ház az erdőszélén állt magányosan. A hátsó udvarban gyerekek rohangásztak kacarászva. Elmosolyodtam, mikor megláttam őket. Segítettem Esmének becipelni a szatyrokat. A gyerekek azonnal körbevettek minket, és ránk mosolyogtak, miután beléptünk a házba. Egy nő sietett elénk.
- Jó napot, Mrs. Cullen! – köszönt kedvesen.
- Önnek is, Mrs. Jackson. Ő itt a fiam párja, Sissy McAlister – mutatott be Esme a nőnek.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
- Ezt a gyerekeknek hoztuk! – mondta Esme, egy kicsit megemelve a szatyrokat.
- Oh, köszönjük szépen. Kérem, nyugodtan vigyék be a konyhába. A konyhások majd elpakolják.
- Rendben.
Esme ismerte a járást, így ő ment elől, én pedig követtem. Lepakoltunk, majd átsétáltunk egy nagyszobába, ahol a gyerekek már körbe ültek egy széket és ránk vártak. Esme a székhez sétált, leült, aztán egy kislány ült az ölébe. Esme elmosolyodott, kezébe vett egy könyvet, és olvasni kezdett.
- Hol volt, hol nem volt….
Egy kislány húzta meg a ruhám szélét. Mutogatta, hogy üljek le én is. Mosolyogva leültem, mire a kislány a fejét az ölembe hajtotta, és úgy hallgatta a mesét.
Mire Esme a mese végére ért, addigra a gyerekek fele már aludt. Nagyon édesek voltak. Nők léptek be a szobába és egyesével felvitték a gyerekeket. A kislány az ölemben is elaludt, így a kezembe vettem, és én is felvittem a kis szobájába, ahol még rajta kívül még három kislány aludt. Leraktam egy ágyra, betakartam, majd kisétáltam a szobából. Lent az ajtónál már Esme várakozott rám. Elköszöntünk Mrs. Jacksontól, majd tovább mentünk.
- Nagyon jól éreztem magamat – szólaltam meg a kocsiban.
Esme rám mosolygott, majd finoman megszorította a kezemet.
- Ennek örülök.
A következő megálló a temető volt. Kivettük a kocsiból a virágokat, majd a sírhoz sétáltunk. Leraktam a virágokat, majd a sírfeliratra néztem.
- Most, egy kicsit magadra hagylak – mondta Esme, és visszasétált a kocsihoz.
Hálásan néztem Esme után, majd visszanéztem a sírra.
- Szia, Anya és Apa. Ne haragudjatok, hogy idáig nem látogattalak meg titeket. Most már jobban vagyok, köszönhetően az új családomnak. Edward el sem enged a közeléből még egy percre sem. Nagyon szeretem Edwardot. Örülök, hogy ő mellettem van, a családjával együtt. Nem tudom, hogy mi lenne velem nélkülük.
Hideg szél süvített végig a temetőn. Összehúztam a kabátot magamon.
- Most megyek, apa és anya. Ígérem, többször jövök majd, ki hozzátok. Szeretlek titeket! Nagyon hiányoztok! – mondtam, majd megfordultam, és visszasétáltam a kocsihoz.
Esmével beültünk, majd hazafelé indultunk. Valami eszembe jutott.
- Esme, kérlek, menjünk hozzánk haza – kértem kedvesen.
- Rendben.
Befordultunk az egyik utcán, ami pont a mi utcánkba nyílt. Esme lefékezett a ház előtt.
- Biztosan készen állsz? – kérdezte kicsit aggódva.
Bólintottam.
- Bejössz velem? – kérdeztem.
- Természetesen.
Kiszálltunk a kocsiból, majd a bejárathoz sétáltunk. Kivettem a kulcsot a cserép alól, ahova még anya rejtette vészesetre. Nagy levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és kitárult előttem az üres ház. Mindketten beléptünk. A levegő kicsit dohos volt, ezért kinyitottam egy közeli ablakot. Beljebb sétáltunk. Minden ugyan úgy állt, ahogy utoljára hagytunk, mikor elmentünk kirándulni.
- Esme, összeszedek néhány cuccot, amit szeretnék átvinni hozzátok.
- Menjél csak.
- Nyugodtan nézz körbe. Ha megkérlek, akkor meglocsolod a virágokat?
- Persze.
- Köszönöm.
Az egyik tárolóból elővettem két dobozt, majd felsétáltam a szobámba. Néhány dolog már hiányzott a szobámból, amiket a lányok vittek át az új szobámba. Kinyitottam az erkélyajtót, hogy friss levegő áramolhasson be a szobámba. Neki álltam a kedvenc könyveket, CD-ket, fényképeket bepakolni a dobozba. Előkerültek még ékszerek, sminkek és csecsebecsék, amiket a másik dobozba pakoltam. Néhány ruhát az ágyra készítettem, hogy azokat is elviszem magammal. Lentről Esme dúdolása hallatszódott fel. Elmosolyodtam. Még összeszedtem egy-két dolgot, majd megfordultam, hogy becsukjam az erkélyajtót, de egy alak állt az ajtó előtt. Visszahőköltem. Az arcára pillantottam, majd felismertem. Az a férfi volt, aki azzal a nővel jött, aki néhány hónnap ezelőtt megtámadt. Hátrébb léptem egyet.
- Szervusz, aranyom! – köszönt a férfi.
Megfordultam és kirohantam a szobából, le a lépcsőn. Lent megtorpantam. Két férfi állt, és Esmét fogták le.
- Régen találkoztunk, picinyem – suttogta egy női hang a fülembe.
Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy kiáll mögöttem.
A nő megkerült, és a szemembe nézett.
- Már napok óta a városban vagyunk. Rád várva, de Te sikeresen elbújtál előlünk a vámpír fiúdnál és kedves családjánál.
Esme egy pillanatra kiszabadította a száját, és elkiáltotta magát.
- Fuss, Sissy!
Azonnal megfordultam, és az ajtó felé rohantam, de a vámpírnő elém került, gúnyos vigyorral az arcán.
– Hova, hova, picinyem? – kérdezte, majd megfogta a kezemet és hátra csavarta.
Felsikítottam.
- Kötözzétek meg mindkettőt, aztán induljunk, mielőtt a többiek szagot fognak! – adta ki az utasítást a nő.
Összekötötték a kezemet, bekötötték a szememet, majd mintha valaki a vállára kapott volna, aztán már csak a levegő süvítését éreztem. Sikítani akartam, de még a számat is betömték. Gondolatban Edward nevét kiáltottam, de tudtam, hogy hiába, hisz Edward nem tud olvasni a gondolataimban. Sírva fakadtam. Most mi lesz velünk?
(Edward szemszöge)
A suliból hazaérve a ház üresen állt. A lányok még nem tértek haza a vásárlásból. Örültem neki, hogy Sissy végre kimozdul itthonról. Már nagyon ráfért a friss levegő. Felrohantam Sissy szobájába. Minden katonás rendben állt. A szobámban még szerelmem illata terjengett. A szekrényhez léptem, aminek egyik polcán egy kép volt kettőnkről. Még síeléskor készült a fotó. Fantasztikus nyaralás volt. Elmosolyodtam, ahogy felidéztem az emlékeket. Aztán minden hirtelen történt. Alice húgom felsikított, majd valami összetört lent a nappaliban. Két szempillantás alatt lent voltam. Először az összetört a váza darabokra pillantottam, majd húgomra.
- Mi történt, Alice? – kérdeztem.
- Azonnal hívjátok Carlisle-nak mondjátok meg, hogy azonnal jöjjön haza! – utasította.
- Alice, mi történt? – ragadtam meg a karját.
- Sissyt és Esmét el akarják rabolni!
- Mi? – kérdeztük egyszerre a fiúkkal.
- Útközben, majd elmondom. Carlisle-nak mondjátok meg, hogy Sissyék házához jöjjön!
Jasper rögtön telefonált, majd azonnal indultunk.
- Nomádvámpírok akarják őket – mondta Alice.
Belenéztem húgom gondolataiba. Felmordultam.
- Ezek azok, akik egyszer megpróbálták ölni Sissyt!
Gyorsítottam a tempón, így elsőnek értem a házhoz. Benyitottam.
- Sissy! – kiáltottam el magamat.
Semmi válasz nem jött. Felrohantam Sissy szobájába. Üresen állt az is. Ismerős illatok terjengtek a szobában. Az egyik Sissyé volt, a másik pedig az egyik vámpíré. Felmordultam. Lerohantam a földszintre, ahol a többiek járták körbe a házat. Ekkor lépett be Carlisle az ajtón.
- Mi történt, Edward?
- Elvitték Sissyt és Esmét, azok a vámpírok, akik múltkor megtámadták Sissyt.
- Edward! – hallottam meg Alice hangját a hátam mögül.
Megfordultam. Húgom egy nyakláncot nyújtott át. Rápillantottam. Sissyé volt.
- Nem! – ordítottam mérgesen.
- Nyugodj meg, fiam. Megtaláljuk őket! – mondta Carlisle, de arca aggodalmat tükrözött. – Először is Rosalie és Alice vigyék haza mindkét kocsit, és jöjjenek utánunk. Mi pedig a lányok után eredünk. Alice, Rosalie, siessetek, majd útközben tájékoztatunk titeket, hogy merre járunk – mondta Carlisle, nyugalmat erőltetve a hangjára és arcára.
Mindannyian bólintottunk. A család két részre szakadt. Az illatok a kertben lassan eltűntek.
- Siessünk! – mondtam, és bevettem magamat az erdőbe.
2010. november 6., szombat
17.fejezet: Lépések egy új élet, család felé
Halihó!
Meghoztam a frisst,remélem nem húztam sokáig az idegeiteket! Jó olvasást kívánok.
Sok Puxim: Vicky.
U.I.:Komizni ne felejtsetek el!
(Sissy szemszöge)
Újból a fehér ürességben találtam magamat. Nem tudom, hogy kerültem ide. Utolsó emlékem az volt, hogy anyáék temetésén voltunk. Biztosan elájulhattam.
- Hahó! – kiáltottam félénken. – Van itt valaki?
Semmi válasz nem jött. Egyedül voltam. Megint. Összerogytam és sírni kezdtem.
- Sissy – hallottam meg a nevemet.
Felkaptam a fejemet. Két ragyogó alak közeledett felém. A szemem elé kaptam a kezemet. Aztán a ragyogás eltűnt és elvettem a kezemet. Anyáékat pillantottam meg. Nagyot dobbant a szívem.
- Anya! Apa! – kiáltottam boldogan és odarohantam hozzájuk.
Szorosan megöleltem őket.
- Sissy, kincsem- simogatta meg a hajamat anya.
- Azt hittem örökre elveszítettelek titeket.
- Dehogyis. Mi a szívedben élünk tovább.
- De, akkor..
- Nem, drágám. Mi már sohasem térhetünk vissza az élők közé.
Újból könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
- Kérlek, ne hagyjatok magamra! Szükségem van rátok! – kiáltottam sírva.
- Sissy, én is sajnálom, hogy így történt. De te boldog lehetsz még! Ne halaszd el!
- Hogyan, mikor ti nem vagytok velem?
- Hát, nem érzed, hogy mások is szeretnek?
- Cullenék – suttogtam.
- Igen. Napok óta figyelünk titeket. Aggódnak érted. Úgy szeretnek téged, minta a családtagjukat. Minden egyes percben Rád gondolnak. Hallgasd csak!
„- Vajon, hogy van Sissy? Annyira szeretném, hogy újból mosolyogjon.” – hallottam meg Esme gondolatait.
„- Remélem Sissy minél előbb rendbe jön, hogy együtt el tudjunk menni, vásárolni.” – mondta Alice.
„ - Már alig várom, hogy a csajszi helyre jöjjön, hogy újból megviccelhessem.” – gondolta Emmett.
Mosoly kúszott fel az arcomra. Meglepődtem.
- Látod, mindannyian aggódnak érted és mégis mosolyt tudnak csalni az arcodra.
„- Nem bírnám ki, ha elveszítenélek. Nem tudok nélküled élni. Az életemnél is jobban szeretlek, Sissy.” – hallottam meg Edward hangját.
- Én is szeretlek – suttogtam meghatódva.
- Mindannyian számítanak Rád. Becsüld és tiszteld meg a szeretetüket. Szeresd őket, mint a saját családodat. Hisz már hozzájuk tartozol. Családtagnak számítasz.
Igaza volt anyának. Ők mindannyian mellettem álltak és támogattak. Együtt nevettek és sírtak velem jóban, rosszban.
- Menj, tedd őket boldoggá! Légy boldog kislányom, velük együtt! – mondta anya és távolodni kezdett apával együtt. – S ne feledd! Mi tovább élünk a szívedben! Szeretünk kincsem!
- Szeretlek anya és apa! – feleltem sírva, de arcomon mosoly bujkált.
Miután anyáék eltűntek zuhanni kezdtem, majd lassan kinyitottam a szememet. A szobámban feküdtem az ágyon. Óvatosan felültem. Carlisle ült az ágyam végében.
- Mi történt, Carlisle? – kérdeztem a fejemet masszírozva.
- A sok stressz és a helytelen táplálkozás miatt a szervezed kimerült és összeestél a temetőben.
- Értem. Nagyon sajnálom.
- Szeretnéd, ha valakit beküldenék?
- Nem, köszönöm. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Rendben.
Carlisle felállt, majd távozott a szobából. Amint egyedül maradtam anya szavai jutottak eszembe.
„- Menj, és tedd őket boldoggá! Légy boldog te is velük együtt!”
Igazuk volt anyáéknak. Muszáj lesz változtatnom a viselkedésemen, mert ezzel magamat is tönkre teszem és az új családomat is.
Új család.
Igen az. Úgy döntöttem, hogy holnaptól egy új fejezet kezdődik az életemben. S megfogadom anya tanácsát. Boldog leszek. A hiányuk mindig fájni fog, de az új családom pótolni fogja azt a szeretet, amit már sohasem kaphatok meg az igazi családomtól, s talán kis idővel elfeledtetik velem a fájdalmat.
„- Igen! Így lesz!” – fogadtam meg magamban.
Azonnal neki is álltam a terv megvalósításának. Elmentem fürdeni és kikészítettem másnapra egy vidámabb ruhát. A hajamat újból megmostam, megszárítottam, majd elmentem aludni, hogy holnap friss és üde legyek. Befeküdtem az ágyba. Mosollyal az arcomon és csöpp boldogsággal aludtam el.
Kedd reggel kipihenve ébredtem. Nagyot nyújtózkodtam és körbe néztem. Igen, mostantól ez lesz az én szobám. Elmosolyodtam. Bementem a fürdőbe, fogat mostam, kifésültem a hajamat, majd visszamentem átöltözni. Az órára pillantottam. Reggel kilenc óra volt. Szembe fordultam az ajtóval, majd nagyot sóhajtottam.
„ – Vigyázat! Itt jön az új Sissy!” – gondoltam és még halkan el is kuncogtam magamat.
Egy vámpírokkal teli házban gyorsan meghallaná valaki, hogy én itt meg nevetgélek, míg mások értem aggódnak, szóval gyorsan rendeztem arcvonásaimat. Kihúztam magamat és kinyitottam az ajtót. Lentről halk sutyorgás hallatszódott fel. Elindultam szép lassan lefelé a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva a biztonság kedvéért. Mikor leértem a nappaliba hat meglepődött szempár nézett rám. Megálltam a lépcső végében.
- Jó reggelt! – köszöntem egy kis mosollyal az arcomon.
Mindannyian hihetetlenkedve néztek rám, majd Alice barátnőm ugrott a nyakamba visítva.
- IGEN! – sikította pattogva, kis híján megfojtva. – Hát, visszatértél hozzánk! El sem hiszem! Azt hittem már sohasem látlak többé! Jaj de jó!
- Én is örülök neked – motyogtam két levegő között.
- Nézd, a csajszi tud mosolyogni – mondta Emmett kaján vigyorral az arcán.
- Em! – sziszegték a többiek, attól félve, hogy bele lép a lelkembe ezzel még jobban.
- Igen, képzeld, tudok. Nézd, és ilyet is tudok – húztam szét a számat, s közben kiöltöttem rá a nyelvemet.
Először mindenki meglepődött a reakciómon, majd mindannyian nevetésben törtek ki. Emmett felpattant, megölelt és megpörgetett.
- Már nagyon hiányoztál nekünk – felelte mikor letett.
Utána a többiek is közelebb léptek és megöleltek. Utoljára maradt Esme. Szorosan magamhoz öleltem.
- Köszönöm szépen a kitartásodat – köszöntem meg hálásan.
- Ugyan, kincsem, nincs mit – simogatta meg az arcomat.
Szemeimmel Edwardot kerestem. Megint nem volt sehol. Kicsit elszomorodtam.
- Sissy? – hallottam meg a számomra a világ legszebb hangját.
Megfordultam. Edward a nyitott ajtóban állt. Arckifejezése értetlenségről árulkodott.
- Szia! – kiáltottam boldogan, futásnak eredtem, majd a nyakába ugrottam.
Szorosan magához ölelt. Mélyet szippantott az illatomból. Belenéztem a szemeibe, amik boldogságot tükröztek.
- Már nagyon hiányoztál – suttogta.
Rámosolyogtam. Talpra állított, arcomat a kezébe vette és finoman megcsókolt. Ebben a csókban minden érzése benne volt. Szerelem, féltés, megkönnyebbülés és boldogság.
- Ez az öcsi, csak így tovább! – hallottam meg Em hangját.
Belemosolyogtam a csókunkba. Ajkaink elváltak és mosolyogva fordultam az új családom felé.
- Kaphatnék egy nagy családi ölelést? – kérdeztem incselkedve.
Egyszerre mozdult meg mindenki. Edward hátulról átölelt és én vártam a többieket. Elsőnek a lányok értek oda, így ők közelebb tudtak magukhoz ölelni, mint a fiúk. Mindannyian mosolyogtak és nekem ez számított. Boldogok voltak és én is. Hangosan kacagtunk, nevetésünk az egész házat betöltötte. Mikor lecsillapodtunk, Esme karolt belém és a konyha felé kezdett el húzni. Még visszafordultam és Edwardra kacsintottam. Barátnőim követtek minket a konyhába. Esme leültetett a pult melletti székre és keresgélni kezdett a hűtőben, szekrényben.
- Az elmúlt napokban nem sokat ettél – dorgált meg finoman. – Mit szeretnél enni?
- Ami finomat csinálsz nekem – mosolyogtam rá kedvesen.
Esme azonnal belevetette magát a reggeli készítésbe. Mint a forgó szél, úgy keringett a konyhában. Pillanatokkal később finom illatok töltötték be a konyhát.
- Vége van már a sulinak? – kérdeztem, mert az idő érzékemet teljesen elvesztettem anyáék halála óta.
- Még nincsen. Ma úgy döntöttünk, hogy nem megyünk suliba – válaszolta Alice.
- Nekem mi lesz a sulival? Folytatnom kéne.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy itthon tölthetnéd az utolsó heteket. Természetesen Carlisle igazolná neked – mondta Esme kedvesen, egy pillanatra hátrafordulva.
- Rendben, köszönöm. Szükségem is van rá.
- Amúgy sem tanulnál már újat – szólalt meg Rosalie egy szőlőszemmel játszva.
Néhány perccel később Esme tükörtojást, pirítóst, narancslét és friss gyümölcsöket rakott elém. A számít is eltátottam.
- Jó étvágyat!
- Ööö.. köszönöm – mondtam és megfogtam az evőeszközt, s neki álltam reggelizni.
- Lenne kedved majd eljönni velünk vásárolni? – kérdezte Rose.
Ránéztem. Igazság szerint még nincs sok kedvem elhagyni a házat.
- Igen, de nem most, még szükségem van egy kis nyugalomra. Remélem, nem haragszotok.
- Dehogy, csak szólj, amikor készen állsz rá, rendben?
- Oké.
Míg reggeliztem csend volt a helységben.
- Köszönöm szépen, nagyon finom volt.
- Egészségedre, drágám.
Leszálltam a székről és visszasétáltam a nappaliba. A fiúk a Tv-t figyelték. Baseball meccset néztek. A díványhoz sétáltam. Edward megfogta a kezemet és az ölébe húzott.
- Jól laktál? – kérdezte.
A szemébe néztem. Fekete volt az egész szeme.
- Én igen, de látom, hogy te már napok óta nem voltál vadászni.
- Nem akartalak magadra hagyni.
- Menj el nyugodtan vadászni. Én itt addig jól elleszek a lányokkal.
- De…
- Nincs, semmi de. Mikor visszajössz, én ugyan itt leszek és várni fogok rád.
Emmett és Jasper halkan kuncogtak.
- Na, gyere öcskös! – szólalt meg Emmett felpattanva.
Edward még egy csókot lehelt az arcomra, majd átültetett a díványra és a fiúk társaságában távozott a házból. A tv-t kikapcsoltam, majd átültem a zongorához és játszani kezdtem rajta. Lehunytam a szememet és magam elé képzeltem anyát, apát, ahogy a kanapén ülnek, s mosolyogva hallgatják a dalt. Éreztem, hogy ők is itt vannak mellettem és örökre a szívemben maradnak.
Meghoztam a frisst,remélem nem húztam sokáig az idegeiteket! Jó olvasást kívánok.
Sok Puxim: Vicky.
U.I.:Komizni ne felejtsetek el!
(Sissy szemszöge)
Újból a fehér ürességben találtam magamat. Nem tudom, hogy kerültem ide. Utolsó emlékem az volt, hogy anyáék temetésén voltunk. Biztosan elájulhattam.
- Hahó! – kiáltottam félénken. – Van itt valaki?
Semmi válasz nem jött. Egyedül voltam. Megint. Összerogytam és sírni kezdtem.
- Sissy – hallottam meg a nevemet.
Felkaptam a fejemet. Két ragyogó alak közeledett felém. A szemem elé kaptam a kezemet. Aztán a ragyogás eltűnt és elvettem a kezemet. Anyáékat pillantottam meg. Nagyot dobbant a szívem.
- Anya! Apa! – kiáltottam boldogan és odarohantam hozzájuk.
Szorosan megöleltem őket.
- Sissy, kincsem- simogatta meg a hajamat anya.
- Azt hittem örökre elveszítettelek titeket.
- Dehogyis. Mi a szívedben élünk tovább.
- De, akkor..
- Nem, drágám. Mi már sohasem térhetünk vissza az élők közé.
Újból könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
- Kérlek, ne hagyjatok magamra! Szükségem van rátok! – kiáltottam sírva.
- Sissy, én is sajnálom, hogy így történt. De te boldog lehetsz még! Ne halaszd el!
- Hogyan, mikor ti nem vagytok velem?
- Hát, nem érzed, hogy mások is szeretnek?
- Cullenék – suttogtam.
- Igen. Napok óta figyelünk titeket. Aggódnak érted. Úgy szeretnek téged, minta a családtagjukat. Minden egyes percben Rád gondolnak. Hallgasd csak!
„- Vajon, hogy van Sissy? Annyira szeretném, hogy újból mosolyogjon.” – hallottam meg Esme gondolatait.
„- Remélem Sissy minél előbb rendbe jön, hogy együtt el tudjunk menni, vásárolni.” – mondta Alice.
„ - Már alig várom, hogy a csajszi helyre jöjjön, hogy újból megviccelhessem.” – gondolta Emmett.
Mosoly kúszott fel az arcomra. Meglepődtem.
- Látod, mindannyian aggódnak érted és mégis mosolyt tudnak csalni az arcodra.
„- Nem bírnám ki, ha elveszítenélek. Nem tudok nélküled élni. Az életemnél is jobban szeretlek, Sissy.” – hallottam meg Edward hangját.
- Én is szeretlek – suttogtam meghatódva.
- Mindannyian számítanak Rád. Becsüld és tiszteld meg a szeretetüket. Szeresd őket, mint a saját családodat. Hisz már hozzájuk tartozol. Családtagnak számítasz.
Igaza volt anyának. Ők mindannyian mellettem álltak és támogattak. Együtt nevettek és sírtak velem jóban, rosszban.
- Menj, tedd őket boldoggá! Légy boldog kislányom, velük együtt! – mondta anya és távolodni kezdett apával együtt. – S ne feledd! Mi tovább élünk a szívedben! Szeretünk kincsem!
- Szeretlek anya és apa! – feleltem sírva, de arcomon mosoly bujkált.
Miután anyáék eltűntek zuhanni kezdtem, majd lassan kinyitottam a szememet. A szobámban feküdtem az ágyon. Óvatosan felültem. Carlisle ült az ágyam végében.
- Mi történt, Carlisle? – kérdeztem a fejemet masszírozva.
- A sok stressz és a helytelen táplálkozás miatt a szervezed kimerült és összeestél a temetőben.
- Értem. Nagyon sajnálom.
- Szeretnéd, ha valakit beküldenék?
- Nem, köszönöm. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Rendben.
Carlisle felállt, majd távozott a szobából. Amint egyedül maradtam anya szavai jutottak eszembe.
„- Menj, és tedd őket boldoggá! Légy boldog te is velük együtt!”
Igazuk volt anyáéknak. Muszáj lesz változtatnom a viselkedésemen, mert ezzel magamat is tönkre teszem és az új családomat is.
Új család.
Igen az. Úgy döntöttem, hogy holnaptól egy új fejezet kezdődik az életemben. S megfogadom anya tanácsát. Boldog leszek. A hiányuk mindig fájni fog, de az új családom pótolni fogja azt a szeretet, amit már sohasem kaphatok meg az igazi családomtól, s talán kis idővel elfeledtetik velem a fájdalmat.
„- Igen! Így lesz!” – fogadtam meg magamban.
Azonnal neki is álltam a terv megvalósításának. Elmentem fürdeni és kikészítettem másnapra egy vidámabb ruhát. A hajamat újból megmostam, megszárítottam, majd elmentem aludni, hogy holnap friss és üde legyek. Befeküdtem az ágyba. Mosollyal az arcomon és csöpp boldogsággal aludtam el.
Kedd reggel kipihenve ébredtem. Nagyot nyújtózkodtam és körbe néztem. Igen, mostantól ez lesz az én szobám. Elmosolyodtam. Bementem a fürdőbe, fogat mostam, kifésültem a hajamat, majd visszamentem átöltözni. Az órára pillantottam. Reggel kilenc óra volt. Szembe fordultam az ajtóval, majd nagyot sóhajtottam.
„ – Vigyázat! Itt jön az új Sissy!” – gondoltam és még halkan el is kuncogtam magamat.
Egy vámpírokkal teli házban gyorsan meghallaná valaki, hogy én itt meg nevetgélek, míg mások értem aggódnak, szóval gyorsan rendeztem arcvonásaimat. Kihúztam magamat és kinyitottam az ajtót. Lentről halk sutyorgás hallatszódott fel. Elindultam szép lassan lefelé a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva a biztonság kedvéért. Mikor leértem a nappaliba hat meglepődött szempár nézett rám. Megálltam a lépcső végében.
- Jó reggelt! – köszöntem egy kis mosollyal az arcomon.
Mindannyian hihetetlenkedve néztek rám, majd Alice barátnőm ugrott a nyakamba visítva.
- IGEN! – sikította pattogva, kis híján megfojtva. – Hát, visszatértél hozzánk! El sem hiszem! Azt hittem már sohasem látlak többé! Jaj de jó!
- Én is örülök neked – motyogtam két levegő között.
- Nézd, a csajszi tud mosolyogni – mondta Emmett kaján vigyorral az arcán.
- Em! – sziszegték a többiek, attól félve, hogy bele lép a lelkembe ezzel még jobban.
- Igen, képzeld, tudok. Nézd, és ilyet is tudok – húztam szét a számat, s közben kiöltöttem rá a nyelvemet.
Először mindenki meglepődött a reakciómon, majd mindannyian nevetésben törtek ki. Emmett felpattant, megölelt és megpörgetett.
- Már nagyon hiányoztál nekünk – felelte mikor letett.
Utána a többiek is közelebb léptek és megöleltek. Utoljára maradt Esme. Szorosan magamhoz öleltem.
- Köszönöm szépen a kitartásodat – köszöntem meg hálásan.
- Ugyan, kincsem, nincs mit – simogatta meg az arcomat.
Szemeimmel Edwardot kerestem. Megint nem volt sehol. Kicsit elszomorodtam.
- Sissy? – hallottam meg a számomra a világ legszebb hangját.
Megfordultam. Edward a nyitott ajtóban állt. Arckifejezése értetlenségről árulkodott.
- Szia! – kiáltottam boldogan, futásnak eredtem, majd a nyakába ugrottam.
Szorosan magához ölelt. Mélyet szippantott az illatomból. Belenéztem a szemeibe, amik boldogságot tükröztek.
- Már nagyon hiányoztál – suttogta.
Rámosolyogtam. Talpra állított, arcomat a kezébe vette és finoman megcsókolt. Ebben a csókban minden érzése benne volt. Szerelem, féltés, megkönnyebbülés és boldogság.
- Ez az öcsi, csak így tovább! – hallottam meg Em hangját.
Belemosolyogtam a csókunkba. Ajkaink elváltak és mosolyogva fordultam az új családom felé.
- Kaphatnék egy nagy családi ölelést? – kérdeztem incselkedve.
Egyszerre mozdult meg mindenki. Edward hátulról átölelt és én vártam a többieket. Elsőnek a lányok értek oda, így ők közelebb tudtak magukhoz ölelni, mint a fiúk. Mindannyian mosolyogtak és nekem ez számított. Boldogok voltak és én is. Hangosan kacagtunk, nevetésünk az egész házat betöltötte. Mikor lecsillapodtunk, Esme karolt belém és a konyha felé kezdett el húzni. Még visszafordultam és Edwardra kacsintottam. Barátnőim követtek minket a konyhába. Esme leültetett a pult melletti székre és keresgélni kezdett a hűtőben, szekrényben.
- Az elmúlt napokban nem sokat ettél – dorgált meg finoman. – Mit szeretnél enni?
- Ami finomat csinálsz nekem – mosolyogtam rá kedvesen.
Esme azonnal belevetette magát a reggeli készítésbe. Mint a forgó szél, úgy keringett a konyhában. Pillanatokkal később finom illatok töltötték be a konyhát.
- Vége van már a sulinak? – kérdeztem, mert az idő érzékemet teljesen elvesztettem anyáék halála óta.
- Még nincsen. Ma úgy döntöttünk, hogy nem megyünk suliba – válaszolta Alice.
- Nekem mi lesz a sulival? Folytatnom kéne.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy itthon tölthetnéd az utolsó heteket. Természetesen Carlisle igazolná neked – mondta Esme kedvesen, egy pillanatra hátrafordulva.
- Rendben, köszönöm. Szükségem is van rá.
- Amúgy sem tanulnál már újat – szólalt meg Rosalie egy szőlőszemmel játszva.
Néhány perccel később Esme tükörtojást, pirítóst, narancslét és friss gyümölcsöket rakott elém. A számít is eltátottam.
- Jó étvágyat!
- Ööö.. köszönöm – mondtam és megfogtam az evőeszközt, s neki álltam reggelizni.
- Lenne kedved majd eljönni velünk vásárolni? – kérdezte Rose.
Ránéztem. Igazság szerint még nincs sok kedvem elhagyni a házat.
- Igen, de nem most, még szükségem van egy kis nyugalomra. Remélem, nem haragszotok.
- Dehogy, csak szólj, amikor készen állsz rá, rendben?
- Oké.
Míg reggeliztem csend volt a helységben.
- Köszönöm szépen, nagyon finom volt.
- Egészségedre, drágám.
Leszálltam a székről és visszasétáltam a nappaliba. A fiúk a Tv-t figyelték. Baseball meccset néztek. A díványhoz sétáltam. Edward megfogta a kezemet és az ölébe húzott.
- Jól laktál? – kérdezte.
A szemébe néztem. Fekete volt az egész szeme.
- Én igen, de látom, hogy te már napok óta nem voltál vadászni.
- Nem akartalak magadra hagyni.
- Menj el nyugodtan vadászni. Én itt addig jól elleszek a lányokkal.
- De…
- Nincs, semmi de. Mikor visszajössz, én ugyan itt leszek és várni fogok rád.
Emmett és Jasper halkan kuncogtak.
- Na, gyere öcskös! – szólalt meg Emmett felpattanva.
Edward még egy csókot lehelt az arcomra, majd átültetett a díványra és a fiúk társaságában távozott a házból. A tv-t kikapcsoltam, majd átültem a zongorához és játszani kezdtem rajta. Lehunytam a szememet és magam elé képzeltem anyát, apát, ahogy a kanapén ülnek, s mosolyogva hallgatják a dalt. Éreztem, hogy ők is itt vannak mellettem és örökre a szívemben maradnak.
2010. november 2., kedd
16.fejezet: Egyedül a fájdalommal
( Sissy szemszöge)
A baleset óta eltelt három nap. Esme alig hagyott magamra. Mindig mellettem ült és fogta a kezemet. Nem szóltunk egymáshoz és ez így volt jó. Nem erőltettük a beszélgetést. A többiek is sokszor benéztek, hozva valami kis ajándékot, virágot vagy csokoládét. Edward ritkán volt mellettem, pedig szükségem lett volna rá. A mosoly, melyet régebben mindig viseltem, most eltűnt valahol. A kórházban töltött idő alatt nem sokat beszéltem, csak ha muszáj volt. Akár órákig voltam képes kifelé nézni az ablakon és közben elveszített családomon gondolkozni. Könnyeim már második nap elapadtak, helyüket átvette a mélységes csönd. A többiek szomorúan vették tudomásul, hogy nincs kedvem beszélgetni, így hamar elmentek, kettesben hagyva Esmével.
A balesetet követő ötödik napon, pénteken hazaengedtek a kórházból. Esme volt bent nálam, aki segített összeszedni a holmimat.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy átköltözhetnénk hozzánk, hisz nincs senkid, akihez mehetnél. Remélem nem bánod – nézett rám aggódva.
Megráztam a fejemet.
- Nem – szólaltam meg halkan.
- Rendben. A lányok már napokkal ezelőtt neki kezdtek kipakolni az egyik szobát, hogy abba majd Te be tudjál költözni. Remélem nem bánod, ha néhány dolgodat elhozták otthonról, hogy azért mégis otthonosabbá, barátságosabbá tudjuk neked tenni szobádat.
Újból megráztam a fejemet. Mikor végeztünk elindultunk kifelé. Felvettem a kapucnit, hogy az emberek ne lássák a szemeim alatt éktelenkedő lila karikákat. Mióta a baleset megtörtént, azóta nem sokat aludtam. Éjszakákon keresztül ébren voltam és csak néztem ki a fejemből. Belekaroltam Esmébe, aki először meglepődött, majd apró mosolyra húzta a száját. A parkolóban egy Mercedes mellé sétáltunk, Esme bepakolt, majd beültünk és hazaindultunk az új otthonom felé.
Szerettem volna már régebben is a Cullen villában élni, de nem ilyen áron. Fejemet az ablaknak döntöttem és úgy utaztam. Esme próbált nem gyorsan hajtani, gondolom félt, hogy mit vált ki belőlem az autókázás és a gyorsaság.
Fél óra múlva álltunk meg a Cullen ház előtt. Kinyílt az ajtó és Carlisle lépett ki rajta, aki hosszú szabadságot vett ki miattam.
- Sziasztok – köszönt kedvesen. – Hogy vagy, Sissy?
- Jól, köszönöm. – És ennyi volt számomra a beszélgetés.
Nem volt kedvem többet mondani. Carlisle segített Esmének kivenni a cuccaimat a kocsiból, majd elindultunk felfele a lépcsőn. Beléptünk az ajtón és a többiek próbáltak valami vidámabb arcot vágni. Alice barátnőm lépett mellém.
- Örülök, hogy itt vagy nálunk. Remélem, jól fogod érezni magadat. Próbáltuk a szobádat a te ízlésed szerint berendezni – mondta és finoman megölelt.
Semmilyen melegséget nem éreztem, mint általában szoktam, ha valaki megölelt. Körbe pillantottam. Szemeimmel Edwardot kerestem, de nem volt sehol. Így is rosszul viseltem anyuék halálát és a fájdalmat, ami vele járt, de az még jobban elszomorított, hogy Edward elkerült az elmúlt napokban.
Barátnőm elengedett és elindultam Esme után felfele a lépcsőn. Végül fent Alicék szobája mellett állt meg egy ajtó előtt.
- Megjöttünk. Ez lesz a te szobád – hallottam Esme hangját, de én másfele néztem.
Edward ajtaja zárva volt és semmilyen zaj nem hallatszódott ki rajta.
- Sissy, jól vagy? – zökkentett ki hirtelen gondolataimból Esme.
- Igen.
Visszafordultam és Esme kinyitotta az ajtót előttem. Egy tágas, kék szoba tárult elém. Beléptem és körbe néztem. Felismertem egy-két ismerős dolgot, még otthonról, de több volt az ismeretlen tárgy.
- Ha bármire szükséged van, csak szólj. Érezd magad otthon – felelte Esme, majd kiment maga után becsukva az ajtót.
Egyedül maradtam egy idegen szobában a gondolataimmal és a mérhetetlen fájdalmammal együtt. Az ablakhoz léptem és kinéztem. A kinti táj csendes és nyugodt volt, csak az eső zaja zavarta meg a csendet. Bevillant egy emlék, mikor anyáékkal sétáltunk Seattleben a nemzeti parkban. A fájdalom, mely a mellkasomba hasított elviselhetetlen volt. Összegörnyedtem, neki támaszkodva az üvegnek és könnyeim újból folyni kezdtek. Kinéztem az ablakon és egy alakra lettem figyelmes, aki engem nézett. Megtöröltem a könnyeimet, hogy lássam ki az. Edward volt. Szemei fájdalmat és szomorúságot tükröződtek, ahogy kint állt a szakadó esőben. Mire újból pislogtam egyet eltűnt a szemem elől. Felpattantam és a tájat kezdtem el figyelni. Nem akartam őt is elveszíteni, ahogy a családomat. Szükségem volt rá. Az ajtó felé indultam. Kiléptem és Edward ajtaja elé sétáltam. Bátortalanul, de kopogtattam. Semmi nem történt.
- Edward. Bejöhetek?
Semmi válasz.
- Kérlek, beszéljük meg – feleltem és térdre rogytam, s újból sírni kezdtem. – Kérlek, nem akarlak téged is elveszíteni.
- Sissy – hallottam meg a nevemet.
Odakaptam a fejemet. Edward állt a lépcsőn engem nézve. Ruháiból csöpögött a víz.
- Ne haragudj, nem tudom mit csináltam rosszul, kérlek, ne haragudj rám – zokogtam.
Hirtelen ott termett mellettem és szorosan magához ölelt. Kicsit eltolt magától, felemelte az államat és letörölte a könnyeimet.
- Nem haragszok rád. Ugyan, miért haragudnék a világ legkedvesebb emberére, aki még egy légynek sem tudna ártani?
- Nem tudom.
- Inkább, én, kérlek, hogy ne haragudj rám.
Kérdőn néztem.
- Biztosan haragszol rám, mert tőlem tudtad meg a szüleid halál hírét.
Megfogtam az arcát és egy apró mosolyt erőltettem az arcomra.
- Dehogyis. Szeretlek, Edward – suttogtam és szorosan hozzábújtam.
- Én is.
Percekig öleltük egymást. Majd felálltunk.
- Menj, öltözz át – mondta és finoman megindított a szobám felé.
Bólintottam, visszamentem a szobámba, becsukva a szobaajtót. Egy kis boldogságot éreztem a mellkasomban, de eltörpült a mérhetetlen fájdalom mellett. Csigalassúsággal átöltöztem, majd magam köré csavartam egy takarót, hogy ne fázzak és leültem az ablak elé, s elmélyedtem a tájban.
Már sötétedett, mikor kopogtattak.
- Szabad – szóltam ki halkan.
Esme lépett be a szobámba, kezében egy tálcával. Lerakta az ágyra és közelebb lépett hozzám.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen.
- Igen.
- Meghoztam a vacsorát, gondoltam nem szeretnél lent enni, így gondoltam felhozom.
- Köszönöm.
- Sissy, a temetéssel kapcsolatban pedig…
Kérdőn néztem rá.
- Hétfőn, délelőtt tizenegy órakor lesz a szüleid temetése. Mi mindent elintéztünk.
Hálásan néztem rá, majd kitört belőlem a zokogás. Leült mellém és átölelt. Csendben volt, míg én sírtam. Egy szót sem szólt. Mikor megnyugodtam magamra hagyott, hogy vacsorázzak meg. Ránéztem a finom ételre és azonnal elment az étvágyam. Visszafordultam az ablak felé és kifelé bámultam. Talán egy órával később Esme visszajött, de én a fürdőbe menekültem, hogy ne láthassam az arcát, mikor kiviszi az érintetlen ételt.
Késő éjjel miután lefürödtem, bújtam be az ágyba. Az egész ház csendben honolt. Még Emmett nevetését sem lehetett hallani.
A másnap sem volt különb a tegnapitól. Egész nap egyedül voltam és néztem ki a fejemből. Nem ettem, egyszerűen nem bírtam az ételre nézni.
A temetés napján még szomorúbb arccal ébredtem. A szemem alatti lila karikák már nagyon sötétek voltak. Megpillantottam egy fekete egy részes ruhát, csizmával és kabáttal a kanapén. Gondolom Alice barátnőm készítette oda. A fürdőbe mentem, megmostam a hajamat, majd megszárítottam, később pedig felöltöztem. A lila karikákra alapozót kentem fel, hogy eltakarjam őket. Felvettem a kabátomat, majd még bementem a gardróbba. Az összes ruhám ott volt. Neki álltam keresgélni. Végül megtaláltam. Még régebben kaptam anyától egy fekete kendőt. A nyakam köré tekertem, visszamentem a fürdőbe és a tükörbe néztem. Egy ismeretlen lány nézett vissza rám. A tükörképem sovány volt, a szemei üresek és kisírtak voltak.
Kopogtattak.
- Sissy, mi készen állunk. Indulhatunk? – hallottam meg Esme hangját.
Ő is teljesen feketébe volt öltözve, szemei szomorúak voltak.
Bólintottam és elindultunk lefele. Belékaroltam és együtt sétáltunk le a nappaliba, ahol a többiek várakoztak talpig feketében. Edward lépett elénk. Felém nyújtotta a karját, amit én elfogadtam. Aztán elindultunk. Odakint megint szakadt az eső, májushoz képest. Edward kinyitotta a Volvo ajtaját, én pedig beültem.
A temetőhöz érve egy csomó autót pillantottam meg. Edward kisegített a kocsiból és én úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem függne tőle. Egyetlen egy ismerős arcot sem láttam a tömegben. Gondolom apu és anyu kollégái voltak, akikkel soha nem találkoztam. A ceremónia időben elkezdődött. Próbáltam a könnyeimet visszafojtani, sikertelenül. Némán, zokogva hallgattam végig a pap szónoklatát. Majd mikor eljött az idő közelebb léptem a koporsókhoz és mindegyikre egy-egy fehér rózsát helyeztem. Miután véget ért a temetés, a jelenlévők egyesével járultak elém kinyilvánítani a részvétüket. Mikor elfogytak az emberek, Edwarddal kettesben maradtunk a sírnál. Csendben figyeltem a helyet, ahol örök nyugalomra helyezték a szüleimet. Most, hogy mindenki magunkra hagyott újból elő törtek a könnyek és hangosan sírtam. Edward átölelte a derekamat, én pedig hozzá bújtam. Mikor kissé megnyugodtam elindultunk a kocsik felé, ahol a többiek várakoztak.
Épp, hogy tettem két lépést, mikor összecsuklott és térdem és elájultam.
- Sissy! – hallottam még a többiek aggódó kiáltását.
A baleset óta eltelt három nap. Esme alig hagyott magamra. Mindig mellettem ült és fogta a kezemet. Nem szóltunk egymáshoz és ez így volt jó. Nem erőltettük a beszélgetést. A többiek is sokszor benéztek, hozva valami kis ajándékot, virágot vagy csokoládét. Edward ritkán volt mellettem, pedig szükségem lett volna rá. A mosoly, melyet régebben mindig viseltem, most eltűnt valahol. A kórházban töltött idő alatt nem sokat beszéltem, csak ha muszáj volt. Akár órákig voltam képes kifelé nézni az ablakon és közben elveszített családomon gondolkozni. Könnyeim már második nap elapadtak, helyüket átvette a mélységes csönd. A többiek szomorúan vették tudomásul, hogy nincs kedvem beszélgetni, így hamar elmentek, kettesben hagyva Esmével.
A balesetet követő ötödik napon, pénteken hazaengedtek a kórházból. Esme volt bent nálam, aki segített összeszedni a holmimat.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy átköltözhetnénk hozzánk, hisz nincs senkid, akihez mehetnél. Remélem nem bánod – nézett rám aggódva.
Megráztam a fejemet.
- Nem – szólaltam meg halkan.
- Rendben. A lányok már napokkal ezelőtt neki kezdtek kipakolni az egyik szobát, hogy abba majd Te be tudjál költözni. Remélem nem bánod, ha néhány dolgodat elhozták otthonról, hogy azért mégis otthonosabbá, barátságosabbá tudjuk neked tenni szobádat.
Újból megráztam a fejemet. Mikor végeztünk elindultunk kifelé. Felvettem a kapucnit, hogy az emberek ne lássák a szemeim alatt éktelenkedő lila karikákat. Mióta a baleset megtörtént, azóta nem sokat aludtam. Éjszakákon keresztül ébren voltam és csak néztem ki a fejemből. Belekaroltam Esmébe, aki először meglepődött, majd apró mosolyra húzta a száját. A parkolóban egy Mercedes mellé sétáltunk, Esme bepakolt, majd beültünk és hazaindultunk az új otthonom felé.
Szerettem volna már régebben is a Cullen villában élni, de nem ilyen áron. Fejemet az ablaknak döntöttem és úgy utaztam. Esme próbált nem gyorsan hajtani, gondolom félt, hogy mit vált ki belőlem az autókázás és a gyorsaság.
Fél óra múlva álltunk meg a Cullen ház előtt. Kinyílt az ajtó és Carlisle lépett ki rajta, aki hosszú szabadságot vett ki miattam.
- Sziasztok – köszönt kedvesen. – Hogy vagy, Sissy?
- Jól, köszönöm. – És ennyi volt számomra a beszélgetés.
Nem volt kedvem többet mondani. Carlisle segített Esmének kivenni a cuccaimat a kocsiból, majd elindultunk felfele a lépcsőn. Beléptünk az ajtón és a többiek próbáltak valami vidámabb arcot vágni. Alice barátnőm lépett mellém.
- Örülök, hogy itt vagy nálunk. Remélem, jól fogod érezni magadat. Próbáltuk a szobádat a te ízlésed szerint berendezni – mondta és finoman megölelt.
Semmilyen melegséget nem éreztem, mint általában szoktam, ha valaki megölelt. Körbe pillantottam. Szemeimmel Edwardot kerestem, de nem volt sehol. Így is rosszul viseltem anyuék halálát és a fájdalmat, ami vele járt, de az még jobban elszomorított, hogy Edward elkerült az elmúlt napokban.
Barátnőm elengedett és elindultam Esme után felfele a lépcsőn. Végül fent Alicék szobája mellett állt meg egy ajtó előtt.
- Megjöttünk. Ez lesz a te szobád – hallottam Esme hangját, de én másfele néztem.
Edward ajtaja zárva volt és semmilyen zaj nem hallatszódott ki rajta.
- Sissy, jól vagy? – zökkentett ki hirtelen gondolataimból Esme.
- Igen.
Visszafordultam és Esme kinyitotta az ajtót előttem. Egy tágas, kék szoba tárult elém. Beléptem és körbe néztem. Felismertem egy-két ismerős dolgot, még otthonról, de több volt az ismeretlen tárgy.
- Ha bármire szükséged van, csak szólj. Érezd magad otthon – felelte Esme, majd kiment maga után becsukva az ajtót.
Egyedül maradtam egy idegen szobában a gondolataimmal és a mérhetetlen fájdalmammal együtt. Az ablakhoz léptem és kinéztem. A kinti táj csendes és nyugodt volt, csak az eső zaja zavarta meg a csendet. Bevillant egy emlék, mikor anyáékkal sétáltunk Seattleben a nemzeti parkban. A fájdalom, mely a mellkasomba hasított elviselhetetlen volt. Összegörnyedtem, neki támaszkodva az üvegnek és könnyeim újból folyni kezdtek. Kinéztem az ablakon és egy alakra lettem figyelmes, aki engem nézett. Megtöröltem a könnyeimet, hogy lássam ki az. Edward volt. Szemei fájdalmat és szomorúságot tükröződtek, ahogy kint állt a szakadó esőben. Mire újból pislogtam egyet eltűnt a szemem elől. Felpattantam és a tájat kezdtem el figyelni. Nem akartam őt is elveszíteni, ahogy a családomat. Szükségem volt rá. Az ajtó felé indultam. Kiléptem és Edward ajtaja elé sétáltam. Bátortalanul, de kopogtattam. Semmi nem történt.
- Edward. Bejöhetek?
Semmi válasz.
- Kérlek, beszéljük meg – feleltem és térdre rogytam, s újból sírni kezdtem. – Kérlek, nem akarlak téged is elveszíteni.
- Sissy – hallottam meg a nevemet.
Odakaptam a fejemet. Edward állt a lépcsőn engem nézve. Ruháiból csöpögött a víz.
- Ne haragudj, nem tudom mit csináltam rosszul, kérlek, ne haragudj rám – zokogtam.
Hirtelen ott termett mellettem és szorosan magához ölelt. Kicsit eltolt magától, felemelte az államat és letörölte a könnyeimet.
- Nem haragszok rád. Ugyan, miért haragudnék a világ legkedvesebb emberére, aki még egy légynek sem tudna ártani?
- Nem tudom.
- Inkább, én, kérlek, hogy ne haragudj rám.
Kérdőn néztem.
- Biztosan haragszol rám, mert tőlem tudtad meg a szüleid halál hírét.
Megfogtam az arcát és egy apró mosolyt erőltettem az arcomra.
- Dehogyis. Szeretlek, Edward – suttogtam és szorosan hozzábújtam.
- Én is.
Percekig öleltük egymást. Majd felálltunk.
- Menj, öltözz át – mondta és finoman megindított a szobám felé.
Bólintottam, visszamentem a szobámba, becsukva a szobaajtót. Egy kis boldogságot éreztem a mellkasomban, de eltörpült a mérhetetlen fájdalom mellett. Csigalassúsággal átöltöztem, majd magam köré csavartam egy takarót, hogy ne fázzak és leültem az ablak elé, s elmélyedtem a tájban.
Már sötétedett, mikor kopogtattak.
- Szabad – szóltam ki halkan.
Esme lépett be a szobámba, kezében egy tálcával. Lerakta az ágyra és közelebb lépett hozzám.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen.
- Igen.
- Meghoztam a vacsorát, gondoltam nem szeretnél lent enni, így gondoltam felhozom.
- Köszönöm.
- Sissy, a temetéssel kapcsolatban pedig…
Kérdőn néztem rá.
- Hétfőn, délelőtt tizenegy órakor lesz a szüleid temetése. Mi mindent elintéztünk.
Hálásan néztem rá, majd kitört belőlem a zokogás. Leült mellém és átölelt. Csendben volt, míg én sírtam. Egy szót sem szólt. Mikor megnyugodtam magamra hagyott, hogy vacsorázzak meg. Ránéztem a finom ételre és azonnal elment az étvágyam. Visszafordultam az ablak felé és kifelé bámultam. Talán egy órával később Esme visszajött, de én a fürdőbe menekültem, hogy ne láthassam az arcát, mikor kiviszi az érintetlen ételt.
Késő éjjel miután lefürödtem, bújtam be az ágyba. Az egész ház csendben honolt. Még Emmett nevetését sem lehetett hallani.
A másnap sem volt különb a tegnapitól. Egész nap egyedül voltam és néztem ki a fejemből. Nem ettem, egyszerűen nem bírtam az ételre nézni.
A temetés napján még szomorúbb arccal ébredtem. A szemem alatti lila karikák már nagyon sötétek voltak. Megpillantottam egy fekete egy részes ruhát, csizmával és kabáttal a kanapén. Gondolom Alice barátnőm készítette oda. A fürdőbe mentem, megmostam a hajamat, majd megszárítottam, később pedig felöltöztem. A lila karikákra alapozót kentem fel, hogy eltakarjam őket. Felvettem a kabátomat, majd még bementem a gardróbba. Az összes ruhám ott volt. Neki álltam keresgélni. Végül megtaláltam. Még régebben kaptam anyától egy fekete kendőt. A nyakam köré tekertem, visszamentem a fürdőbe és a tükörbe néztem. Egy ismeretlen lány nézett vissza rám. A tükörképem sovány volt, a szemei üresek és kisírtak voltak.
Kopogtattak.
- Sissy, mi készen állunk. Indulhatunk? – hallottam meg Esme hangját.
Ő is teljesen feketébe volt öltözve, szemei szomorúak voltak.
Bólintottam és elindultunk lefele. Belékaroltam és együtt sétáltunk le a nappaliba, ahol a többiek várakoztak talpig feketében. Edward lépett elénk. Felém nyújtotta a karját, amit én elfogadtam. Aztán elindultunk. Odakint megint szakadt az eső, májushoz képest. Edward kinyitotta a Volvo ajtaját, én pedig beültem.
A temetőhöz érve egy csomó autót pillantottam meg. Edward kisegített a kocsiból és én úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem függne tőle. Egyetlen egy ismerős arcot sem láttam a tömegben. Gondolom apu és anyu kollégái voltak, akikkel soha nem találkoztam. A ceremónia időben elkezdődött. Próbáltam a könnyeimet visszafojtani, sikertelenül. Némán, zokogva hallgattam végig a pap szónoklatát. Majd mikor eljött az idő közelebb léptem a koporsókhoz és mindegyikre egy-egy fehér rózsát helyeztem. Miután véget ért a temetés, a jelenlévők egyesével járultak elém kinyilvánítani a részvétüket. Mikor elfogytak az emberek, Edwarddal kettesben maradtunk a sírnál. Csendben figyeltem a helyet, ahol örök nyugalomra helyezték a szüleimet. Most, hogy mindenki magunkra hagyott újból elő törtek a könnyek és hangosan sírtam. Edward átölelte a derekamat, én pedig hozzá bújtam. Mikor kissé megnyugodtam elindultunk a kocsik felé, ahol a többiek várakoztak.
Épp, hogy tettem két lépést, mikor összecsuklott és térdem és elájultam.
- Sissy! – hallottam még a többiek aggódó kiáltását.
2010. szeptember 16., csütörtök
15.fejezet: A végzetes baleset
(Sissy szemszöge)
A következő hetem nagyon jól alakult. Az összes dolgozatot megírtam, amiről lemaradtam múlt héten a síelés miatt. Anyáék el voltak tőlem ragadtatva. Büszkék voltak rám, hogy sikerült mindent bepótolnom és még a jegyeimen sem rontottam. Anyáék úgy döntöttek, hogy péntek este elvisznek vacsorázni engem és Edwardot egy kis étterembe Port Angelesbe, hogy együtt megünnepeljük ezt a dolgot. Pénteken suli után egyből hazajöttem és bevetette magamat a gardróbba.
- Mit vegyek fel estére? – kérdeztem hangosan.
A szüleim úgy döntöttek, hogy egy elegáns étterembe visznek minket, így a szép ruha kötelező volt. Kipillantottam az erkélyre, ami nyitva állt és kintről kellemes idő fújt be annak ellenére, hogy nem sütött a nap. Hamar rájöttem, hogy azért van egyre melegebb, mert közeledik a nyár. Már csak egy hónap volt hátra a suliból is. Bár néha a Forks-i időjárás meghazudtolta az aktuális évszakot is. Lehet, hogy holnap már megint esni fog az eső és lehűl a levegő.
Visszatereltem gondolataimat az esti ruhámra. Végül az egyik szekrényben megtaláltam a báli ruháimat, amiket az iskolain és az Inns-i bálon viseltem. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy kék vagy a vajszínűt vegyem fel? Nehéz volt a döntés. Épp mikor már eldönteni készültem, valaki kopogtatott az erkély ajtón. Felálltam és kiléptem a szobába. Alice várakozott az erkélyen.
- Szia!
- Hoztam neked valamit. Láttam, hogy nincs semmid és gondoltam megleplek vele – felelte és a kezembe nyomott egy dobozt.
- Mi ez, Alice? – kérdeztem, de mire felnéztem barátnőm hűlt helyét találtam.
Kiléptem az erkélyre és az erdőt figyeltem. Még meghallottam barátnőm kuncogását. Beléptem a szobába, leültem az ágyra és kinyitottam a dobozt.
- Jézus Mária! – kiáltottam fel.
Az állam lent a földön landolt döbbenetemben. Kiemeltem egy ruhát a dobozból és majdnem hanyatt vágtam magamat. Egy vörös estélyi ruhát tartottam a kezemben. Nagyon merész darab volt. Pánt nélküli volt és a háta ki volt vágva. A telefonomért nyúltam és tárcsáztam Alice számát. Az első csengésre felvette.
- Alice, ezt mégis hogy gondoltad? – kérdeztem, majdnem sikítva.
- Láttam, hogy nem lesz ruhád estére és persze azt nem akartam, hogy olyan ruhába menjél el a vacsorára, ami már egyszer volt rajtad, így muszáj voltam elmenni és venni neked egyet – jött a válasz.
- Alice, ez a ruha…..
- Nagyon csinos leszel benne és légy szíves a fekete magas sarkút vedd fel, amit becsempésztem az utazó táskádba, még síeléskor.
Felálltam az ágyról és bementem a gardróbba. Kinyitottam a z utazó táskát és tényleg ott volt a magas sarkú.
- Sissy, tegyél fel magadnak egy kis sminket és ékszert is! Ez egy barátnői jó tanács.
Szóhoz sem jutottam.
- De, ez a ruha nagyon merész!
- Tudom, és Rád pont megy. Vékony és kecses vagy, és ez a ruha még jobban kiemeli majd az alakodat. Anyukádék véleménye is az lesz, hogy nagyon csinos vagy benne. Hagylak készülődni. Jó szórakozást! Szia!
- Alice! – szóltam, de már letette.
Fortyogtam dühömben.
„- Ezt még nagyon meg fogja bánni ez a nőszemély! Reszkess Alice!
Visszasétáltam a szobába és kiterítettem az ágyra a ruhát. Az biztos volt, hogy nagyon szép, de akkor is. Soha életemben még nem viseltem ilyen ruhát. Nagyot sóhajtva vágódtam hátra az ágyon. Még egy ideig a ruha témán rágódtam, majd felálltam bekapcsoltam valami számot. Hangosra vettem és lesétáltam a konyhába, valami nasi után kutatva. Végül egy csomag sajtos chipset találtam. Felvittem a szobámba, megbontottam és a fürdőbe mentem, hogy elképzeljem, hogy milyen lesz a hajam. A zene ritmusára egyszer csak táncolni kezdtem. Mivel senki nem volt itt, hogy lássa, mit produkálok nyugodtan elengedtem magamat. Nem volt valami jó tánc érzékem, főleg nem hip-hop stílusban, így nem nagyon táncoltam, csak mikor magamban voltam. Ez egy kicsit jobb kedvre derített, így mire vége lett a számnak, én már mosolyogtam és sokkal jobb kedvem volt. Hétre voltunk hivatalosak az étterembe. Edward hatra jön, és együtt megyünk innen. Most fél öt volt. Elmentem fürdeni és hajat mosni. Mire végeztem addigra már anya az ágyamon ült.
- Szia! – köszöntem és egy puszit nyomtam az arcára.
- Szia, Kincsem! Nagyon szép ez a ruha. Kitől kaptad?
- Alicetől. Mondd, anya nem merész egy kicsit ez a ruha? – kérdeztem felemelve, hogy ő is lássa.
- Sissy, lassan tizennyolc vagy, így természetes már, hogy ilyen ruhákat hordasz. Lassan felnőtt nő vagy.
Valahol igaza volt anyának, de akkor is túl merésznek tartottam ezt a ruhát.
- Megyek, én is készülődni. Edward nem sokára itt van – mondta és kiment a szobámból.
Fél hatra már teljesen felöltözve, felékszerezve, kisminkelve álltam a tükör előtt. S Alicenek tényleg igaza lett. Még én is meglepődtem, mikor a tükörbe néztem. Egy felnőtt nő nézett vissza rám. A ruha kiemelte az alakomat, a fekete szemceruza pedig a kék szememet. Hosszú hajamat begöndörítettem és kis csatokkal felfogattam.
Hatkor pontosan csöngettek. Elmosolyodtam. Mikor apa ajtót nyitott, mi anyával egymás mellett álltunk az ajtóval szemben. Kinyílt az ajtó és majdnem hanyatt vágtam magamat. Edward fekete szmokingot viselt, melynek zsebébe egy vörös rózsa volt tűzve. Az ő szeme is elkerekedett egy pillanatra, mikor meglátott. Majd elmosolyodott, belépett üdvözölte aput, majd anyut. Közelebb lépett és egy lágy csókot lehelt az ajkamra.
- Szia! – sóhajtottam a csók után.
- Szép estét! – villantotta rám féloldalas mosolyát, és én azt hittem mindjárt elolvadok, ha nem kapaszkodtam volna belé.
Még jobban elvigyorodott, majd elindultunk. Apa kocsijával mentünk. Mi hátul utaztunk csendben.
- Gyönyörűen nézel ki.
- Köszönöm. A drágalátos húgod adta a ruhát – húztam a számat.
- Nem baj. Nagyon csinos vagy benne – súgta a fülembe, mire kirázott a hideg.
Egy gyilkos pillantást vetettem rá, mire ő halkan felkuncogott. Nem sokára átértünk Port Angelesbe. Az étterem elegáns és csendes volt. Rendeltünk mindannyian, majd halk beszélgetésbe kezdtünk.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy holnap elmehetnénk kirándulni, mert nagyon szép idő lesz.
- Benne vagyok. Már úgyis olyan régen mozdultunk ki együtt valahová.
- Edward neked nincs kedved velünk tartani? – kérdezte apa.
Tudtam jól, hogy mit fog válaszolni, bármennyire is fájni fog a válasza.
- Köszönöm a meghívást, de sajnos holnap vendégeink érkeznek, így nem tudok Önökkel tartani.
- Rendben, természetes, hogy első a család – felelte anya barátságosan.
Az este nagyon jól telt. A hangulat fantasztikus volt. Hálás voltam Edwardnak, hogy eljött velünk és a csak a mi kedvünkért fogyasztott emberi ételt. Fél kilenc körül távoztunk az étteremből jól lakottan.
- Jól vagy? – kérdeztem nagyon halkan Edwardtól.
- Túlélem – válaszolta.
Halkan felkuncogtam.
Hazavittük Edwardot, aki beinvitált minket, de apuék mondták, hogy már túlkéső van. Az egész Cullen házban égett a villany. Kiszálltam én is Edwarddal.
- Hát, köszönöm a meghívást – felelte kicsit húzva a száját.
- Szívesen máskor is – feleltem, mire még jobban elhúzta a száját.
Egy gyors puszit nyomtam rá és rögtön elmosolyodott.
- Gyere át este, kérlek - súgtam halkan.
- Rendben. Egy óra múlva jó lesz?
- Igen.
- Akkor még találkozunk.
Még egy forró, lágy csókot váltottunk, majd visszaültem a kocsiba és hazamentünk. Otthon megköszöntem a vacsorát, majd elvonultam a szobámba. Lefürödtem, lemostam a sminket és beugrottam az ágyba. A hajam hullámos fürtökben omlott a vállamra. Még volt egy kis idő, míg Edward betoppan, így elő vettem egy könyvet és olvasgatni kezdtem. Már majdnem a közepén tartottam, mikor kopogtattak. Elmosolyodtam, leraktam a könyvet és az erkély felé néztem. Edward a nyitott ajtóban állt.
- Gyere beljebb! – intettem neki.
Belépett a szobába és az ágyhoz sétált. Lehajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra, mire én lerántottam magamra az ágyra. Mindketten felnevettünk. Végül kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon és egymás kezével kezdtünk el játszani.
- Sajnálom, hogy holnap nem tudsz velünk jönni, kirándulni.
- Tudod jól, hogy én is, de nem leplezhetem le magamat.
- Tudom, azért is hívtalak át, hogy bepótoljuk, a holnapi napot – kuncogtam.
Szorosan átöleltem és elaludtam a mellkasán.
Reggel anya simogatására ébredtem. Felültem az ágyban és körül néztem. Edward már sehol nem volt. Egy cetli várt a könyvön, ami tegnap olvastam:
„- Jó szórakozást kívánok mára! Vigyázz magadra! Szeretlek! Edward”
Elmosolyodtam és bementem a fürdőbe-rendbe szedni magamat, majd átmentem a gardróbba átöltözni. Felvettem egy kék szabadidős ruhát baseball sapkával és lementem. Anyáék is már készen álltak az utazásra. Anya csomagolt uzsonnát későbbre.
- Hova is megyünk tulajdonképpen? –kérdeztem a kocsiban ülve.
- Seattle mellett van egy nemzeti park, oda megyünk kirándulni. Ha jól tudom, vannak állatok is, amiket meglehet simogatni.
- De jó! Még jó hogy hoztam a fényképező gépemet! – feleltem és azzal elindultunk.
Egy órát utaztunk, mire Seattle erdős részére értünk. Boldogan szálltam ki a kocsiból a nemzeti parknál. Gyalog elindultunk és követtük az ösvényt be az erdőbe. Útközben láttunk egy csomó állatot, amikről fényképet is készítettem. Dél körül leültünk egy padra és nevetgélve megebédeltünk. A levegő friss volt és a Nap néhány lombon keresztül bevilágított az erdőbe. Mindes csendes és nyugodt volt. Imádtam a természetben tartózkodni. Később tovább indultunk és végig sétáltuk az ösvényt, mely az egész parkot körbe vette. Késő délután értünk vissza a kocsihoz és indultunk haza. Mindannyian kifáradtunk a túrázásban.
(Edward szemszöge)
Egész nap rossz előérzetem volt, mióta eljöttem Sissytől. Próbáltam megnyugtatni magamat, hogy nem lesz semmi baja, hisz a szüleivel van Seattleben a nemzeti parkban, de mégis valami nem hagyott nyugodni. Egész nap a szobámban voltam és tájat figyeltem az ablakomból. Semmihez nem volt kedvem. Míg családtagjaim elfoglalták magukat valamivel, addig én magányosan álldogáltam az ablaknál. Carlisle dolgozott, már korán reggel bement, mielőtt még lebukhatott volna.
Kora este Alicenek látomása volt. Belenéztem a gondolataiba. Egy balesetet látott, de hogy ki szenvedte el azt nem tudta megmondani. Azonnal telefonért nyúltam és tárcsáztam Sissyt.
(Sissy szemszöge)
Már majdnem Forks határában jártunk, mikor csörögni kezdett a telefonom. Elmosolyodtam, mikor megláttam az ismerős számot. Boldogan vettem fel.
- Szia! – köszöntem.
- Jól vagy Sissy? – kérdezte idegesen Edward.
- Igen, miért?
- Semmiség. Csak egész nap rossz előérzetem volt, így gondoltam felhívlak. Merre jártok?
- Értem. Minden rendben van. Lassan már Forks határánál vagyunk.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Rendben. Este láthatlak?
- Persze.
- Este kilencfelé jó lesz? – kérdezte.
- Aham.
- Jó. Szeretlek.
- Én is.
Letettem a telefont és a tájat kezdtem el figyelni. Aztán előrenéztem az útra. Egy éles kanyart vettünk be, majd egy autó tűnt fel a mi sávunkban.
- Apa, vigyázz! – kiáltottam.
Sajnos nem sikerült időben kikerülnünk az ütközést. Először egy nagy csattanást hallottam, majd az ütközéstől előre bicsaklott a fejem és bevertem anya ülésébe, majd minden elsötétült.
( Edward szemszöge)
Megkönnyebbülten tettem le a telefont, de a rossz előérzet akkor sem tágított a mellkasomból. A nappaliban voltam a többiekkel, akik is megnyugodtak, hogy beszéltem Sissyvel Alice látomása után. Néhány perccel később pedig még bele is nyílalt a fájdalom a mellkasomba. Masszírozni kezdtem, hátha jobb lesz. Nem tudtam, hogy mi történik velem, hosszú életem során még sohasem fordult elő velem ilyen elő. Az üvegnek támaszkodtam és még mindig a tájat fürkésztem. Agyamban a gondolatok csak úgy cikáztak.
„- Nyugodj meg, nincs semmi baja. Jól van. Még néhány óra és láthatod.” – mondtam magamnak.
Fél óra múlva megszólalt a házi telefon. Esme vette fel.
- Haló?
- Szia, drágám.
Carlisle volt.
- Minden rendben? Idegesnek tűnsz. Történt valami? – kérdezte anyám aggódva.
Én is odanéztem már, ahogy a többiek.
- Az nem lehet – felelte és kiejtette a kezéből a telefont.
Mindannyian, egyszerre ugrottunk oda hozzá.
- Mi történt? – kérdeztük egyszerre.
Anyám zokogásba tört ki és rám emelte fájdalommal és aggódással teli szemeit.
- Sissyék balesetet szenvedtek. Most vitték be őket a kórház.
- NEM! – ordítottam.
- Carlisle mondta, hogy minél előbb menj be.
- Azonnal indulok! – feleltem és már ki is ugrottam az ablakon.
- Mi is megyünk! – hallottam még a többieket.
Úgy száguldottam a fák között, ahogy még sohasem. A félelem teljesen elszorította nem dobogó szívemet. Néhány fát,ami az utamba került kitéptem a helyéről és messzire hajítottam.
„- Lehet, hogy örökre elveszíthetem.” – gondoltam. „- Nem!” – torkoltam le magamat.
Már láttam a város fényét és rajtam a félelem még jobban eluralkodott. A kórház előtt lefékeztem, de gyorsított tempóban léptem be a kórházba, várva, hogy mi fog elém tárulni.
A következő hetem nagyon jól alakult. Az összes dolgozatot megírtam, amiről lemaradtam múlt héten a síelés miatt. Anyáék el voltak tőlem ragadtatva. Büszkék voltak rám, hogy sikerült mindent bepótolnom és még a jegyeimen sem rontottam. Anyáék úgy döntöttek, hogy péntek este elvisznek vacsorázni engem és Edwardot egy kis étterembe Port Angelesbe, hogy együtt megünnepeljük ezt a dolgot. Pénteken suli után egyből hazajöttem és bevetette magamat a gardróbba.
- Mit vegyek fel estére? – kérdeztem hangosan.
A szüleim úgy döntöttek, hogy egy elegáns étterembe visznek minket, így a szép ruha kötelező volt. Kipillantottam az erkélyre, ami nyitva állt és kintről kellemes idő fújt be annak ellenére, hogy nem sütött a nap. Hamar rájöttem, hogy azért van egyre melegebb, mert közeledik a nyár. Már csak egy hónap volt hátra a suliból is. Bár néha a Forks-i időjárás meghazudtolta az aktuális évszakot is. Lehet, hogy holnap már megint esni fog az eső és lehűl a levegő.
Visszatereltem gondolataimat az esti ruhámra. Végül az egyik szekrényben megtaláltam a báli ruháimat, amiket az iskolain és az Inns-i bálon viseltem. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy kék vagy a vajszínűt vegyem fel? Nehéz volt a döntés. Épp mikor már eldönteni készültem, valaki kopogtatott az erkély ajtón. Felálltam és kiléptem a szobába. Alice várakozott az erkélyen.
- Szia!
- Hoztam neked valamit. Láttam, hogy nincs semmid és gondoltam megleplek vele – felelte és a kezembe nyomott egy dobozt.
- Mi ez, Alice? – kérdeztem, de mire felnéztem barátnőm hűlt helyét találtam.
Kiléptem az erkélyre és az erdőt figyeltem. Még meghallottam barátnőm kuncogását. Beléptem a szobába, leültem az ágyra és kinyitottam a dobozt.
- Jézus Mária! – kiáltottam fel.
Az állam lent a földön landolt döbbenetemben. Kiemeltem egy ruhát a dobozból és majdnem hanyatt vágtam magamat. Egy vörös estélyi ruhát tartottam a kezemben. Nagyon merész darab volt. Pánt nélküli volt és a háta ki volt vágva. A telefonomért nyúltam és tárcsáztam Alice számát. Az első csengésre felvette.
- Alice, ezt mégis hogy gondoltad? – kérdeztem, majdnem sikítva.
- Láttam, hogy nem lesz ruhád estére és persze azt nem akartam, hogy olyan ruhába menjél el a vacsorára, ami már egyszer volt rajtad, így muszáj voltam elmenni és venni neked egyet – jött a válasz.
- Alice, ez a ruha…..
- Nagyon csinos leszel benne és légy szíves a fekete magas sarkút vedd fel, amit becsempésztem az utazó táskádba, még síeléskor.
Felálltam az ágyról és bementem a gardróbba. Kinyitottam a z utazó táskát és tényleg ott volt a magas sarkú.
- Sissy, tegyél fel magadnak egy kis sminket és ékszert is! Ez egy barátnői jó tanács.
Szóhoz sem jutottam.
- De, ez a ruha nagyon merész!
- Tudom, és Rád pont megy. Vékony és kecses vagy, és ez a ruha még jobban kiemeli majd az alakodat. Anyukádék véleménye is az lesz, hogy nagyon csinos vagy benne. Hagylak készülődni. Jó szórakozást! Szia!
- Alice! – szóltam, de már letette.
Fortyogtam dühömben.
„- Ezt még nagyon meg fogja bánni ez a nőszemély! Reszkess Alice!
Visszasétáltam a szobába és kiterítettem az ágyra a ruhát. Az biztos volt, hogy nagyon szép, de akkor is. Soha életemben még nem viseltem ilyen ruhát. Nagyot sóhajtva vágódtam hátra az ágyon. Még egy ideig a ruha témán rágódtam, majd felálltam bekapcsoltam valami számot. Hangosra vettem és lesétáltam a konyhába, valami nasi után kutatva. Végül egy csomag sajtos chipset találtam. Felvittem a szobámba, megbontottam és a fürdőbe mentem, hogy elképzeljem, hogy milyen lesz a hajam. A zene ritmusára egyszer csak táncolni kezdtem. Mivel senki nem volt itt, hogy lássa, mit produkálok nyugodtan elengedtem magamat. Nem volt valami jó tánc érzékem, főleg nem hip-hop stílusban, így nem nagyon táncoltam, csak mikor magamban voltam. Ez egy kicsit jobb kedvre derített, így mire vége lett a számnak, én már mosolyogtam és sokkal jobb kedvem volt. Hétre voltunk hivatalosak az étterembe. Edward hatra jön, és együtt megyünk innen. Most fél öt volt. Elmentem fürdeni és hajat mosni. Mire végeztem addigra már anya az ágyamon ült.
- Szia! – köszöntem és egy puszit nyomtam az arcára.
- Szia, Kincsem! Nagyon szép ez a ruha. Kitől kaptad?
- Alicetől. Mondd, anya nem merész egy kicsit ez a ruha? – kérdeztem felemelve, hogy ő is lássa.
- Sissy, lassan tizennyolc vagy, így természetes már, hogy ilyen ruhákat hordasz. Lassan felnőtt nő vagy.
Valahol igaza volt anyának, de akkor is túl merésznek tartottam ezt a ruhát.
- Megyek, én is készülődni. Edward nem sokára itt van – mondta és kiment a szobámból.
Fél hatra már teljesen felöltözve, felékszerezve, kisminkelve álltam a tükör előtt. S Alicenek tényleg igaza lett. Még én is meglepődtem, mikor a tükörbe néztem. Egy felnőtt nő nézett vissza rám. A ruha kiemelte az alakomat, a fekete szemceruza pedig a kék szememet. Hosszú hajamat begöndörítettem és kis csatokkal felfogattam.
Hatkor pontosan csöngettek. Elmosolyodtam. Mikor apa ajtót nyitott, mi anyával egymás mellett álltunk az ajtóval szemben. Kinyílt az ajtó és majdnem hanyatt vágtam magamat. Edward fekete szmokingot viselt, melynek zsebébe egy vörös rózsa volt tűzve. Az ő szeme is elkerekedett egy pillanatra, mikor meglátott. Majd elmosolyodott, belépett üdvözölte aput, majd anyut. Közelebb lépett és egy lágy csókot lehelt az ajkamra.
- Szia! – sóhajtottam a csók után.
- Szép estét! – villantotta rám féloldalas mosolyát, és én azt hittem mindjárt elolvadok, ha nem kapaszkodtam volna belé.
Még jobban elvigyorodott, majd elindultunk. Apa kocsijával mentünk. Mi hátul utaztunk csendben.
- Gyönyörűen nézel ki.
- Köszönöm. A drágalátos húgod adta a ruhát – húztam a számat.
- Nem baj. Nagyon csinos vagy benne – súgta a fülembe, mire kirázott a hideg.
Egy gyilkos pillantást vetettem rá, mire ő halkan felkuncogott. Nem sokára átértünk Port Angelesbe. Az étterem elegáns és csendes volt. Rendeltünk mindannyian, majd halk beszélgetésbe kezdtünk.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy holnap elmehetnénk kirándulni, mert nagyon szép idő lesz.
- Benne vagyok. Már úgyis olyan régen mozdultunk ki együtt valahová.
- Edward neked nincs kedved velünk tartani? – kérdezte apa.
Tudtam jól, hogy mit fog válaszolni, bármennyire is fájni fog a válasza.
- Köszönöm a meghívást, de sajnos holnap vendégeink érkeznek, így nem tudok Önökkel tartani.
- Rendben, természetes, hogy első a család – felelte anya barátságosan.
Az este nagyon jól telt. A hangulat fantasztikus volt. Hálás voltam Edwardnak, hogy eljött velünk és a csak a mi kedvünkért fogyasztott emberi ételt. Fél kilenc körül távoztunk az étteremből jól lakottan.
- Jól vagy? – kérdeztem nagyon halkan Edwardtól.
- Túlélem – válaszolta.
Halkan felkuncogtam.
Hazavittük Edwardot, aki beinvitált minket, de apuék mondták, hogy már túlkéső van. Az egész Cullen házban égett a villany. Kiszálltam én is Edwarddal.
- Hát, köszönöm a meghívást – felelte kicsit húzva a száját.
- Szívesen máskor is – feleltem, mire még jobban elhúzta a száját.
Egy gyors puszit nyomtam rá és rögtön elmosolyodott.
- Gyere át este, kérlek - súgtam halkan.
- Rendben. Egy óra múlva jó lesz?
- Igen.
- Akkor még találkozunk.
Még egy forró, lágy csókot váltottunk, majd visszaültem a kocsiba és hazamentünk. Otthon megköszöntem a vacsorát, majd elvonultam a szobámba. Lefürödtem, lemostam a sminket és beugrottam az ágyba. A hajam hullámos fürtökben omlott a vállamra. Még volt egy kis idő, míg Edward betoppan, így elő vettem egy könyvet és olvasgatni kezdtem. Már majdnem a közepén tartottam, mikor kopogtattak. Elmosolyodtam, leraktam a könyvet és az erkély felé néztem. Edward a nyitott ajtóban állt.
- Gyere beljebb! – intettem neki.
Belépett a szobába és az ágyhoz sétált. Lehajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra, mire én lerántottam magamra az ágyra. Mindketten felnevettünk. Végül kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon és egymás kezével kezdtünk el játszani.
- Sajnálom, hogy holnap nem tudsz velünk jönni, kirándulni.
- Tudod jól, hogy én is, de nem leplezhetem le magamat.
- Tudom, azért is hívtalak át, hogy bepótoljuk, a holnapi napot – kuncogtam.
Szorosan átöleltem és elaludtam a mellkasán.
Reggel anya simogatására ébredtem. Felültem az ágyban és körül néztem. Edward már sehol nem volt. Egy cetli várt a könyvön, ami tegnap olvastam:
„- Jó szórakozást kívánok mára! Vigyázz magadra! Szeretlek! Edward”
Elmosolyodtam és bementem a fürdőbe-rendbe szedni magamat, majd átmentem a gardróbba átöltözni. Felvettem egy kék szabadidős ruhát baseball sapkával és lementem. Anyáék is már készen álltak az utazásra. Anya csomagolt uzsonnát későbbre.
- Hova is megyünk tulajdonképpen? –kérdeztem a kocsiban ülve.
- Seattle mellett van egy nemzeti park, oda megyünk kirándulni. Ha jól tudom, vannak állatok is, amiket meglehet simogatni.
- De jó! Még jó hogy hoztam a fényképező gépemet! – feleltem és azzal elindultunk.
Egy órát utaztunk, mire Seattle erdős részére értünk. Boldogan szálltam ki a kocsiból a nemzeti parknál. Gyalog elindultunk és követtük az ösvényt be az erdőbe. Útközben láttunk egy csomó állatot, amikről fényképet is készítettem. Dél körül leültünk egy padra és nevetgélve megebédeltünk. A levegő friss volt és a Nap néhány lombon keresztül bevilágított az erdőbe. Mindes csendes és nyugodt volt. Imádtam a természetben tartózkodni. Később tovább indultunk és végig sétáltuk az ösvényt, mely az egész parkot körbe vette. Késő délután értünk vissza a kocsihoz és indultunk haza. Mindannyian kifáradtunk a túrázásban.
(Edward szemszöge)
Egész nap rossz előérzetem volt, mióta eljöttem Sissytől. Próbáltam megnyugtatni magamat, hogy nem lesz semmi baja, hisz a szüleivel van Seattleben a nemzeti parkban, de mégis valami nem hagyott nyugodni. Egész nap a szobámban voltam és tájat figyeltem az ablakomból. Semmihez nem volt kedvem. Míg családtagjaim elfoglalták magukat valamivel, addig én magányosan álldogáltam az ablaknál. Carlisle dolgozott, már korán reggel bement, mielőtt még lebukhatott volna.
Kora este Alicenek látomása volt. Belenéztem a gondolataiba. Egy balesetet látott, de hogy ki szenvedte el azt nem tudta megmondani. Azonnal telefonért nyúltam és tárcsáztam Sissyt.
(Sissy szemszöge)
Már majdnem Forks határában jártunk, mikor csörögni kezdett a telefonom. Elmosolyodtam, mikor megláttam az ismerős számot. Boldogan vettem fel.
- Szia! – köszöntem.
- Jól vagy Sissy? – kérdezte idegesen Edward.
- Igen, miért?
- Semmiség. Csak egész nap rossz előérzetem volt, így gondoltam felhívlak. Merre jártok?
- Értem. Minden rendben van. Lassan már Forks határánál vagyunk.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Rendben. Este láthatlak?
- Persze.
- Este kilencfelé jó lesz? – kérdezte.
- Aham.
- Jó. Szeretlek.
- Én is.
Letettem a telefont és a tájat kezdtem el figyelni. Aztán előrenéztem az útra. Egy éles kanyart vettünk be, majd egy autó tűnt fel a mi sávunkban.
- Apa, vigyázz! – kiáltottam.
Sajnos nem sikerült időben kikerülnünk az ütközést. Először egy nagy csattanást hallottam, majd az ütközéstől előre bicsaklott a fejem és bevertem anya ülésébe, majd minden elsötétült.
( Edward szemszöge)
Megkönnyebbülten tettem le a telefont, de a rossz előérzet akkor sem tágított a mellkasomból. A nappaliban voltam a többiekkel, akik is megnyugodtak, hogy beszéltem Sissyvel Alice látomása után. Néhány perccel később pedig még bele is nyílalt a fájdalom a mellkasomba. Masszírozni kezdtem, hátha jobb lesz. Nem tudtam, hogy mi történik velem, hosszú életem során még sohasem fordult elő velem ilyen elő. Az üvegnek támaszkodtam és még mindig a tájat fürkésztem. Agyamban a gondolatok csak úgy cikáztak.
„- Nyugodj meg, nincs semmi baja. Jól van. Még néhány óra és láthatod.” – mondtam magamnak.
Fél óra múlva megszólalt a házi telefon. Esme vette fel.
- Haló?
- Szia, drágám.
Carlisle volt.
- Minden rendben? Idegesnek tűnsz. Történt valami? – kérdezte anyám aggódva.
Én is odanéztem már, ahogy a többiek.
- Az nem lehet – felelte és kiejtette a kezéből a telefont.
Mindannyian, egyszerre ugrottunk oda hozzá.
- Mi történt? – kérdeztük egyszerre.
Anyám zokogásba tört ki és rám emelte fájdalommal és aggódással teli szemeit.
- Sissyék balesetet szenvedtek. Most vitték be őket a kórház.
- NEM! – ordítottam.
- Carlisle mondta, hogy minél előbb menj be.
- Azonnal indulok! – feleltem és már ki is ugrottam az ablakon.
- Mi is megyünk! – hallottam még a többieket.
Úgy száguldottam a fák között, ahogy még sohasem. A félelem teljesen elszorította nem dobogó szívemet. Néhány fát,ami az utamba került kitéptem a helyéről és messzire hajítottam.
„- Lehet, hogy örökre elveszíthetem.” – gondoltam. „- Nem!” – torkoltam le magamat.
Már láttam a város fényét és rajtam a félelem még jobban eluralkodott. A kórház előtt lefékeztem, de gyorsított tempóban léptem be a kórházba, várva, hogy mi fog elém tárulni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)