16.fejezet: Egyedül a fájdalommal

( Sissy szemszöge)

A baleset óta eltelt három nap. Esme alig hagyott magamra. Mindig mellettem ült és fogta a kezemet. Nem szóltunk egymáshoz és ez így volt jó. Nem erőltettük a beszélgetést. A többiek is sokszor benéztek, hozva valami kis ajándékot, virágot vagy csokoládét. Edward ritkán volt mellettem, pedig szükségem lett volna rá. A mosoly, melyet régebben mindig viseltem, most eltűnt valahol. A kórházban töltött idő alatt nem sokat beszéltem, csak ha muszáj volt. Akár órákig voltam képes kifelé nézni az ablakon és közben elveszített családomon gondolkozni. Könnyeim már második nap elapadtak, helyüket átvette a mélységes csönd. A többiek szomorúan vették tudomásul, hogy nincs kedvem beszélgetni, így hamar elmentek, kettesben hagyva Esmével.
A balesetet követő ötödik napon, pénteken hazaengedtek a kórházból. Esme volt bent nálam, aki segített összeszedni a holmimat.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy átköltözhetnénk hozzánk, hisz nincs senkid, akihez mehetnél. Remélem nem bánod – nézett rám aggódva.
Megráztam a fejemet.
- Nem – szólaltam meg halkan.
- Rendben. A lányok már napokkal ezelőtt neki kezdtek kipakolni az egyik szobát, hogy abba majd Te be tudjál költözni. Remélem nem bánod, ha néhány dolgodat elhozták otthonról, hogy azért mégis otthonosabbá, barátságosabbá tudjuk neked tenni szobádat.
Újból megráztam a fejemet. Mikor végeztünk elindultunk kifelé. Felvettem a kapucnit, hogy az emberek ne lássák a szemeim alatt éktelenkedő lila karikákat. Mióta a baleset megtörtént, azóta nem sokat aludtam. Éjszakákon keresztül ébren voltam és csak néztem ki a fejemből. Belekaroltam Esmébe, aki először meglepődött, majd apró mosolyra húzta a száját. A parkolóban egy Mercedes mellé sétáltunk, Esme bepakolt, majd beültünk és hazaindultunk az új otthonom felé.
Szerettem volna már régebben is a Cullen villában élni, de nem ilyen áron. Fejemet az ablaknak döntöttem és úgy utaztam. Esme próbált nem gyorsan hajtani, gondolom félt, hogy mit vált ki belőlem az autókázás és a gyorsaság.
Fél óra múlva álltunk meg a Cullen ház előtt. Kinyílt az ajtó és Carlisle lépett ki rajta, aki hosszú szabadságot vett ki miattam.
- Sziasztok – köszönt kedvesen. – Hogy vagy, Sissy?
- Jól, köszönöm. – És ennyi volt számomra a beszélgetés.
Nem volt kedvem többet mondani. Carlisle segített Esmének kivenni a cuccaimat a kocsiból, majd elindultunk felfele a lépcsőn. Beléptünk az ajtón és a többiek próbáltak valami vidámabb arcot vágni. Alice barátnőm lépett mellém.
- Örülök, hogy itt vagy nálunk. Remélem, jól fogod érezni magadat. Próbáltuk a szobádat a te ízlésed szerint berendezni – mondta és finoman megölelt.
Semmilyen melegséget nem éreztem, mint általában szoktam, ha valaki megölelt. Körbe pillantottam. Szemeimmel Edwardot kerestem, de nem volt sehol. Így is rosszul viseltem anyuék halálát és a fájdalmat, ami vele járt, de az még jobban elszomorított, hogy Edward elkerült az elmúlt napokban.
Barátnőm elengedett és elindultam Esme után felfele a lépcsőn. Végül fent Alicék szobája mellett állt meg egy ajtó előtt.
- Megjöttünk. Ez lesz a te szobád – hallottam Esme hangját, de én másfele néztem.
Edward ajtaja zárva volt és semmilyen zaj nem hallatszódott ki rajta.
- Sissy, jól vagy? – zökkentett ki hirtelen gondolataimból Esme.
- Igen.
Visszafordultam és Esme kinyitotta az ajtót előttem. Egy tágas, kék szoba tárult elém. Beléptem és körbe néztem. Felismertem egy-két ismerős dolgot, még otthonról, de több volt az ismeretlen tárgy.
- Ha bármire szükséged van, csak szólj. Érezd magad otthon – felelte Esme, majd kiment maga után becsukva az ajtót.
Egyedül maradtam egy idegen szobában a gondolataimmal és a mérhetetlen fájdalmammal együtt. Az ablakhoz léptem és kinéztem. A kinti táj csendes és nyugodt volt, csak az eső zaja zavarta meg a csendet. Bevillant egy emlék, mikor anyáékkal sétáltunk Seattleben a nemzeti parkban. A fájdalom, mely a mellkasomba hasított elviselhetetlen volt. Összegörnyedtem, neki támaszkodva az üvegnek és könnyeim újból folyni kezdtek. Kinéztem az ablakon és egy alakra lettem figyelmes, aki engem nézett. Megtöröltem a könnyeimet, hogy lássam ki az. Edward volt. Szemei fájdalmat és szomorúságot tükröződtek, ahogy kint állt a szakadó esőben. Mire újból pislogtam egyet eltűnt a szemem elől. Felpattantam és a tájat kezdtem el figyelni. Nem akartam őt is elveszíteni, ahogy a családomat. Szükségem volt rá. Az ajtó felé indultam. Kiléptem és Edward ajtaja elé sétáltam. Bátortalanul, de kopogtattam. Semmi nem történt.
- Edward. Bejöhetek?
Semmi válasz.
- Kérlek, beszéljük meg – feleltem és térdre rogytam, s újból sírni kezdtem. – Kérlek, nem akarlak téged is elveszíteni.
- Sissy – hallottam meg a nevemet.
Odakaptam a fejemet. Edward állt a lépcsőn engem nézve. Ruháiból csöpögött a víz.
- Ne haragudj, nem tudom mit csináltam rosszul, kérlek, ne haragudj rám – zokogtam.
Hirtelen ott termett mellettem és szorosan magához ölelt. Kicsit eltolt magától, felemelte az államat és letörölte a könnyeimet.
- Nem haragszok rád. Ugyan, miért haragudnék a világ legkedvesebb emberére, aki még egy légynek sem tudna ártani?
- Nem tudom.
- Inkább, én, kérlek, hogy ne haragudj rám.
Kérdőn néztem.
- Biztosan haragszol rám, mert tőlem tudtad meg a szüleid halál hírét.
Megfogtam az arcát és egy apró mosolyt erőltettem az arcomra.
- Dehogyis. Szeretlek, Edward – suttogtam és szorosan hozzábújtam.
- Én is.
Percekig öleltük egymást. Majd felálltunk.
- Menj, öltözz át – mondta és finoman megindított a szobám felé.
Bólintottam, visszamentem a szobámba, becsukva a szobaajtót. Egy kis boldogságot éreztem a mellkasomban, de eltörpült a mérhetetlen fájdalom mellett. Csigalassúsággal átöltöztem, majd magam köré csavartam egy takarót, hogy ne fázzak és leültem az ablak elé, s elmélyedtem a tájban.
Már sötétedett, mikor kopogtattak.
- Szabad – szóltam ki halkan.
Esme lépett be a szobámba, kezében egy tálcával. Lerakta az ágyra és közelebb lépett hozzám.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen.
- Igen.
- Meghoztam a vacsorát, gondoltam nem szeretnél lent enni, így gondoltam felhozom.
- Köszönöm.
- Sissy, a temetéssel kapcsolatban pedig…
Kérdőn néztem rá.
- Hétfőn, délelőtt tizenegy órakor lesz a szüleid temetése. Mi mindent elintéztünk.
Hálásan néztem rá, majd kitört belőlem a zokogás. Leült mellém és átölelt. Csendben volt, míg én sírtam. Egy szót sem szólt. Mikor megnyugodtam magamra hagyott, hogy vacsorázzak meg. Ránéztem a finom ételre és azonnal elment az étvágyam. Visszafordultam az ablak felé és kifelé bámultam. Talán egy órával később Esme visszajött, de én a fürdőbe menekültem, hogy ne láthassam az arcát, mikor kiviszi az érintetlen ételt.
Késő éjjel miután lefürödtem, bújtam be az ágyba. Az egész ház csendben honolt. Még Emmett nevetését sem lehetett hallani.
A másnap sem volt különb a tegnapitól. Egész nap egyedül voltam és néztem ki a fejemből. Nem ettem, egyszerűen nem bírtam az ételre nézni.
A temetés napján még szomorúbb arccal ébredtem. A szemem alatti lila karikák már nagyon sötétek voltak. Megpillantottam egy fekete egy részes ruhát, csizmával és kabáttal a kanapén. Gondolom Alice barátnőm készítette oda. A fürdőbe mentem, megmostam a hajamat, majd megszárítottam, később pedig felöltöztem. A lila karikákra alapozót kentem fel, hogy eltakarjam őket. Felvettem a kabátomat, majd még bementem a gardróbba. Az összes ruhám ott volt. Neki álltam keresgélni. Végül megtaláltam. Még régebben kaptam anyától egy fekete kendőt. A nyakam köré tekertem, visszamentem a fürdőbe és a tükörbe néztem. Egy ismeretlen lány nézett vissza rám. A tükörképem sovány volt, a szemei üresek és kisírtak voltak.
Kopogtattak.
- Sissy, mi készen állunk. Indulhatunk? – hallottam meg Esme hangját.
Ő is teljesen feketébe volt öltözve, szemei szomorúak voltak.
Bólintottam és elindultunk lefele. Belékaroltam és együtt sétáltunk le a nappaliba, ahol a többiek várakoztak talpig feketében. Edward lépett elénk. Felém nyújtotta a karját, amit én elfogadtam. Aztán elindultunk. Odakint megint szakadt az eső, májushoz képest. Edward kinyitotta a Volvo ajtaját, én pedig beültem.
A temetőhöz érve egy csomó autót pillantottam meg. Edward kisegített a kocsiból és én úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem függne tőle. Egyetlen egy ismerős arcot sem láttam a tömegben. Gondolom apu és anyu kollégái voltak, akikkel soha nem találkoztam. A ceremónia időben elkezdődött. Próbáltam a könnyeimet visszafojtani, sikertelenül. Némán, zokogva hallgattam végig a pap szónoklatát. Majd mikor eljött az idő közelebb léptem a koporsókhoz és mindegyikre egy-egy fehér rózsát helyeztem. Miután véget ért a temetés, a jelenlévők egyesével járultak elém kinyilvánítani a részvétüket. Mikor elfogytak az emberek, Edwarddal kettesben maradtunk a sírnál. Csendben figyeltem a helyet, ahol örök nyugalomra helyezték a szüleimet. Most, hogy mindenki magunkra hagyott újból elő törtek a könnyek és hangosan sírtam. Edward átölelte a derekamat, én pedig hozzá bújtam. Mikor kissé megnyugodtam elindultunk a kocsik felé, ahol a többiek várakoztak.
Épp, hogy tettem két lépést, mikor összecsuklott és térdem és elájultam.
- Sissy! – hallottam még a többiek aggódó kiáltását.