17.fejezet: Lépések egy új élet, család felé

Halihó!
Meghoztam a frisst,remélem nem húztam sokáig az idegeiteket! Jó olvasást kívánok.
Sok Puxim: Vicky.

U.I.:Komizni ne felejtsetek el!


(Sissy szemszöge)

Újból a fehér ürességben találtam magamat. Nem tudom, hogy kerültem ide. Utolsó emlékem az volt, hogy anyáék temetésén voltunk. Biztosan elájulhattam.
- Hahó! – kiáltottam félénken. – Van itt valaki?
Semmi válasz nem jött. Egyedül voltam. Megint. Összerogytam és sírni kezdtem.
- Sissy – hallottam meg a nevemet.
Felkaptam a fejemet. Két ragyogó alak közeledett felém. A szemem elé kaptam a kezemet. Aztán a ragyogás eltűnt és elvettem a kezemet. Anyáékat pillantottam meg. Nagyot dobbant a szívem.
- Anya! Apa! – kiáltottam boldogan és odarohantam hozzájuk.
Szorosan megöleltem őket.
- Sissy, kincsem- simogatta meg a hajamat anya.
- Azt hittem örökre elveszítettelek titeket.
- Dehogyis. Mi a szívedben élünk tovább.
- De, akkor..
- Nem, drágám. Mi már sohasem térhetünk vissza az élők közé.
Újból könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
- Kérlek, ne hagyjatok magamra! Szükségem van rátok! – kiáltottam sírva.
- Sissy, én is sajnálom, hogy így történt. De te boldog lehetsz még! Ne halaszd el!
- Hogyan, mikor ti nem vagytok velem?
- Hát, nem érzed, hogy mások is szeretnek?
- Cullenék – suttogtam.
- Igen. Napok óta figyelünk titeket. Aggódnak érted. Úgy szeretnek téged, minta a családtagjukat. Minden egyes percben Rád gondolnak. Hallgasd csak!
„- Vajon, hogy van Sissy? Annyira szeretném, hogy újból mosolyogjon.” – hallottam meg Esme gondolatait.
„- Remélem Sissy minél előbb rendbe jön, hogy együtt el tudjunk menni, vásárolni.” – mondta Alice.
„ - Már alig várom, hogy a csajszi helyre jöjjön, hogy újból megviccelhessem.” – gondolta Emmett.
Mosoly kúszott fel az arcomra. Meglepődtem.
- Látod, mindannyian aggódnak érted és mégis mosolyt tudnak csalni az arcodra.
„- Nem bírnám ki, ha elveszítenélek. Nem tudok nélküled élni. Az életemnél is jobban szeretlek, Sissy.” – hallottam meg Edward hangját.
- Én is szeretlek – suttogtam meghatódva.
- Mindannyian számítanak Rád. Becsüld és tiszteld meg a szeretetüket. Szeresd őket, mint a saját családodat. Hisz már hozzájuk tartozol. Családtagnak számítasz.
Igaza volt anyának. Ők mindannyian mellettem álltak és támogattak. Együtt nevettek és sírtak velem jóban, rosszban.
- Menj, tedd őket boldoggá! Légy boldog kislányom, velük együtt! – mondta anya és távolodni kezdett apával együtt. – S ne feledd! Mi tovább élünk a szívedben! Szeretünk kincsem!
- Szeretlek anya és apa! – feleltem sírva, de arcomon mosoly bujkált.
Miután anyáék eltűntek zuhanni kezdtem, majd lassan kinyitottam a szememet. A szobámban feküdtem az ágyon. Óvatosan felültem. Carlisle ült az ágyam végében.
- Mi történt, Carlisle? – kérdeztem a fejemet masszírozva.
- A sok stressz és a helytelen táplálkozás miatt a szervezed kimerült és összeestél a temetőben.
- Értem. Nagyon sajnálom.
- Szeretnéd, ha valakit beküldenék?
- Nem, köszönöm. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Rendben.
Carlisle felállt, majd távozott a szobából. Amint egyedül maradtam anya szavai jutottak eszembe.
„- Menj, és tedd őket boldoggá! Légy boldog te is velük együtt!”
Igazuk volt anyáéknak. Muszáj lesz változtatnom a viselkedésemen, mert ezzel magamat is tönkre teszem és az új családomat is.
Új család.
Igen az. Úgy döntöttem, hogy holnaptól egy új fejezet kezdődik az életemben. S megfogadom anya tanácsát. Boldog leszek. A hiányuk mindig fájni fog, de az új családom pótolni fogja azt a szeretet, amit már sohasem kaphatok meg az igazi családomtól, s talán kis idővel elfeledtetik velem a fájdalmat.
„- Igen! Így lesz!” – fogadtam meg magamban.
Azonnal neki is álltam a terv megvalósításának. Elmentem fürdeni és kikészítettem másnapra egy vidámabb ruhát. A hajamat újból megmostam, megszárítottam, majd elmentem aludni, hogy holnap friss és üde legyek. Befeküdtem az ágyba. Mosollyal az arcomon és csöpp boldogsággal aludtam el.
Kedd reggel kipihenve ébredtem. Nagyot nyújtózkodtam és körbe néztem. Igen, mostantól ez lesz az én szobám. Elmosolyodtam. Bementem a fürdőbe, fogat mostam, kifésültem a hajamat, majd visszamentem átöltözni. Az órára pillantottam. Reggel kilenc óra volt. Szembe fordultam az ajtóval, majd nagyot sóhajtottam.
„ – Vigyázat! Itt jön az új Sissy!” – gondoltam és még halkan el is kuncogtam magamat.
Egy vámpírokkal teli házban gyorsan meghallaná valaki, hogy én itt meg nevetgélek, míg mások értem aggódnak, szóval gyorsan rendeztem arcvonásaimat. Kihúztam magamat és kinyitottam az ajtót. Lentről halk sutyorgás hallatszódott fel. Elindultam szép lassan lefelé a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva a biztonság kedvéért. Mikor leértem a nappaliba hat meglepődött szempár nézett rám. Megálltam a lépcső végében.
- Jó reggelt! – köszöntem egy kis mosollyal az arcomon.
Mindannyian hihetetlenkedve néztek rám, majd Alice barátnőm ugrott a nyakamba visítva.
- IGEN! – sikította pattogva, kis híján megfojtva. – Hát, visszatértél hozzánk! El sem hiszem! Azt hittem már sohasem látlak többé! Jaj de jó!
- Én is örülök neked – motyogtam két levegő között.
- Nézd, a csajszi tud mosolyogni – mondta Emmett kaján vigyorral az arcán.
- Em! – sziszegték a többiek, attól félve, hogy bele lép a lelkembe ezzel még jobban.
- Igen, képzeld, tudok. Nézd, és ilyet is tudok – húztam szét a számat, s közben kiöltöttem rá a nyelvemet.
Először mindenki meglepődött a reakciómon, majd mindannyian nevetésben törtek ki. Emmett felpattant, megölelt és megpörgetett.
- Már nagyon hiányoztál nekünk – felelte mikor letett.
Utána a többiek is közelebb léptek és megöleltek. Utoljára maradt Esme. Szorosan magamhoz öleltem.
- Köszönöm szépen a kitartásodat – köszöntem meg hálásan.
- Ugyan, kincsem, nincs mit – simogatta meg az arcomat.
Szemeimmel Edwardot kerestem. Megint nem volt sehol. Kicsit elszomorodtam.
- Sissy? – hallottam meg a számomra a világ legszebb hangját.
Megfordultam. Edward a nyitott ajtóban állt. Arckifejezése értetlenségről árulkodott.
- Szia! – kiáltottam boldogan, futásnak eredtem, majd a nyakába ugrottam.
Szorosan magához ölelt. Mélyet szippantott az illatomból. Belenéztem a szemeibe, amik boldogságot tükröztek.
- Már nagyon hiányoztál – suttogta.
Rámosolyogtam. Talpra állított, arcomat a kezébe vette és finoman megcsókolt. Ebben a csókban minden érzése benne volt. Szerelem, féltés, megkönnyebbülés és boldogság.
- Ez az öcsi, csak így tovább! – hallottam meg Em hangját.
Belemosolyogtam a csókunkba. Ajkaink elváltak és mosolyogva fordultam az új családom felé.
- Kaphatnék egy nagy családi ölelést? – kérdeztem incselkedve.
Egyszerre mozdult meg mindenki. Edward hátulról átölelt és én vártam a többieket. Elsőnek a lányok értek oda, így ők közelebb tudtak magukhoz ölelni, mint a fiúk. Mindannyian mosolyogtak és nekem ez számított. Boldogok voltak és én is. Hangosan kacagtunk, nevetésünk az egész házat betöltötte. Mikor lecsillapodtunk, Esme karolt belém és a konyha felé kezdett el húzni. Még visszafordultam és Edwardra kacsintottam. Barátnőim követtek minket a konyhába. Esme leültetett a pult melletti székre és keresgélni kezdett a hűtőben, szekrényben.
- Az elmúlt napokban nem sokat ettél – dorgált meg finoman. – Mit szeretnél enni?
- Ami finomat csinálsz nekem – mosolyogtam rá kedvesen.
Esme azonnal belevetette magát a reggeli készítésbe. Mint a forgó szél, úgy keringett a konyhában. Pillanatokkal később finom illatok töltötték be a konyhát.
- Vége van már a sulinak? – kérdeztem, mert az idő érzékemet teljesen elvesztettem anyáék halála óta.
- Még nincsen. Ma úgy döntöttünk, hogy nem megyünk suliba – válaszolta Alice.
- Nekem mi lesz a sulival? Folytatnom kéne.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy itthon tölthetnéd az utolsó heteket. Természetesen Carlisle igazolná neked – mondta Esme kedvesen, egy pillanatra hátrafordulva.
- Rendben, köszönöm. Szükségem is van rá.
- Amúgy sem tanulnál már újat – szólalt meg Rosalie egy szőlőszemmel játszva.
Néhány perccel később Esme tükörtojást, pirítóst, narancslét és friss gyümölcsöket rakott elém. A számít is eltátottam.
- Jó étvágyat!
- Ööö.. köszönöm – mondtam és megfogtam az evőeszközt, s neki álltam reggelizni.
- Lenne kedved majd eljönni velünk vásárolni? – kérdezte Rose.
Ránéztem. Igazság szerint még nincs sok kedvem elhagyni a házat.
- Igen, de nem most, még szükségem van egy kis nyugalomra. Remélem, nem haragszotok.
- Dehogy, csak szólj, amikor készen állsz rá, rendben?
- Oké.
Míg reggeliztem csend volt a helységben.
- Köszönöm szépen, nagyon finom volt.
- Egészségedre, drágám.
Leszálltam a székről és visszasétáltam a nappaliba. A fiúk a Tv-t figyelték. Baseball meccset néztek. A díványhoz sétáltam. Edward megfogta a kezemet és az ölébe húzott.
- Jól laktál? – kérdezte.
A szemébe néztem. Fekete volt az egész szeme.
- Én igen, de látom, hogy te már napok óta nem voltál vadászni.
- Nem akartalak magadra hagyni.
- Menj el nyugodtan vadászni. Én itt addig jól elleszek a lányokkal.
- De…
- Nincs, semmi de. Mikor visszajössz, én ugyan itt leszek és várni fogok rád.
Emmett és Jasper halkan kuncogtak.
- Na, gyere öcskös! – szólalt meg Emmett felpattanva.
Edward még egy csókot lehelt az arcomra, majd átültetett a díványra és a fiúk társaságában távozott a házból. A tv-t kikapcsoltam, majd átültem a zongorához és játszani kezdtem rajta. Lehunytam a szememet és magam elé képzeltem anyát, apát, ahogy a kanapén ülnek, s mosolyogva hallgatják a dalt. Éreztem, hogy ők is itt vannak mellettem és örökre a szívemben maradnak.

Kérés

Lécci,lécci komizzatok! Sokat segíteni, tudnám, hogy jó-e a történet vagy sem. LÉcci, lécci

16.fejezet: Egyedül a fájdalommal

( Sissy szemszöge)

A baleset óta eltelt három nap. Esme alig hagyott magamra. Mindig mellettem ült és fogta a kezemet. Nem szóltunk egymáshoz és ez így volt jó. Nem erőltettük a beszélgetést. A többiek is sokszor benéztek, hozva valami kis ajándékot, virágot vagy csokoládét. Edward ritkán volt mellettem, pedig szükségem lett volna rá. A mosoly, melyet régebben mindig viseltem, most eltűnt valahol. A kórházban töltött idő alatt nem sokat beszéltem, csak ha muszáj volt. Akár órákig voltam képes kifelé nézni az ablakon és közben elveszített családomon gondolkozni. Könnyeim már második nap elapadtak, helyüket átvette a mélységes csönd. A többiek szomorúan vették tudomásul, hogy nincs kedvem beszélgetni, így hamar elmentek, kettesben hagyva Esmével.
A balesetet követő ötödik napon, pénteken hazaengedtek a kórházból. Esme volt bent nálam, aki segített összeszedni a holmimat.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy átköltözhetnénk hozzánk, hisz nincs senkid, akihez mehetnél. Remélem nem bánod – nézett rám aggódva.
Megráztam a fejemet.
- Nem – szólaltam meg halkan.
- Rendben. A lányok már napokkal ezelőtt neki kezdtek kipakolni az egyik szobát, hogy abba majd Te be tudjál költözni. Remélem nem bánod, ha néhány dolgodat elhozták otthonról, hogy azért mégis otthonosabbá, barátságosabbá tudjuk neked tenni szobádat.
Újból megráztam a fejemet. Mikor végeztünk elindultunk kifelé. Felvettem a kapucnit, hogy az emberek ne lássák a szemeim alatt éktelenkedő lila karikákat. Mióta a baleset megtörtént, azóta nem sokat aludtam. Éjszakákon keresztül ébren voltam és csak néztem ki a fejemből. Belekaroltam Esmébe, aki először meglepődött, majd apró mosolyra húzta a száját. A parkolóban egy Mercedes mellé sétáltunk, Esme bepakolt, majd beültünk és hazaindultunk az új otthonom felé.
Szerettem volna már régebben is a Cullen villában élni, de nem ilyen áron. Fejemet az ablaknak döntöttem és úgy utaztam. Esme próbált nem gyorsan hajtani, gondolom félt, hogy mit vált ki belőlem az autókázás és a gyorsaság.
Fél óra múlva álltunk meg a Cullen ház előtt. Kinyílt az ajtó és Carlisle lépett ki rajta, aki hosszú szabadságot vett ki miattam.
- Sziasztok – köszönt kedvesen. – Hogy vagy, Sissy?
- Jól, köszönöm. – És ennyi volt számomra a beszélgetés.
Nem volt kedvem többet mondani. Carlisle segített Esmének kivenni a cuccaimat a kocsiból, majd elindultunk felfele a lépcsőn. Beléptünk az ajtón és a többiek próbáltak valami vidámabb arcot vágni. Alice barátnőm lépett mellém.
- Örülök, hogy itt vagy nálunk. Remélem, jól fogod érezni magadat. Próbáltuk a szobádat a te ízlésed szerint berendezni – mondta és finoman megölelt.
Semmilyen melegséget nem éreztem, mint általában szoktam, ha valaki megölelt. Körbe pillantottam. Szemeimmel Edwardot kerestem, de nem volt sehol. Így is rosszul viseltem anyuék halálát és a fájdalmat, ami vele járt, de az még jobban elszomorított, hogy Edward elkerült az elmúlt napokban.
Barátnőm elengedett és elindultam Esme után felfele a lépcsőn. Végül fent Alicék szobája mellett állt meg egy ajtó előtt.
- Megjöttünk. Ez lesz a te szobád – hallottam Esme hangját, de én másfele néztem.
Edward ajtaja zárva volt és semmilyen zaj nem hallatszódott ki rajta.
- Sissy, jól vagy? – zökkentett ki hirtelen gondolataimból Esme.
- Igen.
Visszafordultam és Esme kinyitotta az ajtót előttem. Egy tágas, kék szoba tárult elém. Beléptem és körbe néztem. Felismertem egy-két ismerős dolgot, még otthonról, de több volt az ismeretlen tárgy.
- Ha bármire szükséged van, csak szólj. Érezd magad otthon – felelte Esme, majd kiment maga után becsukva az ajtót.
Egyedül maradtam egy idegen szobában a gondolataimmal és a mérhetetlen fájdalmammal együtt. Az ablakhoz léptem és kinéztem. A kinti táj csendes és nyugodt volt, csak az eső zaja zavarta meg a csendet. Bevillant egy emlék, mikor anyáékkal sétáltunk Seattleben a nemzeti parkban. A fájdalom, mely a mellkasomba hasított elviselhetetlen volt. Összegörnyedtem, neki támaszkodva az üvegnek és könnyeim újból folyni kezdtek. Kinéztem az ablakon és egy alakra lettem figyelmes, aki engem nézett. Megtöröltem a könnyeimet, hogy lássam ki az. Edward volt. Szemei fájdalmat és szomorúságot tükröződtek, ahogy kint állt a szakadó esőben. Mire újból pislogtam egyet eltűnt a szemem elől. Felpattantam és a tájat kezdtem el figyelni. Nem akartam őt is elveszíteni, ahogy a családomat. Szükségem volt rá. Az ajtó felé indultam. Kiléptem és Edward ajtaja elé sétáltam. Bátortalanul, de kopogtattam. Semmi nem történt.
- Edward. Bejöhetek?
Semmi válasz.
- Kérlek, beszéljük meg – feleltem és térdre rogytam, s újból sírni kezdtem. – Kérlek, nem akarlak téged is elveszíteni.
- Sissy – hallottam meg a nevemet.
Odakaptam a fejemet. Edward állt a lépcsőn engem nézve. Ruháiból csöpögött a víz.
- Ne haragudj, nem tudom mit csináltam rosszul, kérlek, ne haragudj rám – zokogtam.
Hirtelen ott termett mellettem és szorosan magához ölelt. Kicsit eltolt magától, felemelte az államat és letörölte a könnyeimet.
- Nem haragszok rád. Ugyan, miért haragudnék a világ legkedvesebb emberére, aki még egy légynek sem tudna ártani?
- Nem tudom.
- Inkább, én, kérlek, hogy ne haragudj rám.
Kérdőn néztem.
- Biztosan haragszol rám, mert tőlem tudtad meg a szüleid halál hírét.
Megfogtam az arcát és egy apró mosolyt erőltettem az arcomra.
- Dehogyis. Szeretlek, Edward – suttogtam és szorosan hozzábújtam.
- Én is.
Percekig öleltük egymást. Majd felálltunk.
- Menj, öltözz át – mondta és finoman megindított a szobám felé.
Bólintottam, visszamentem a szobámba, becsukva a szobaajtót. Egy kis boldogságot éreztem a mellkasomban, de eltörpült a mérhetetlen fájdalom mellett. Csigalassúsággal átöltöztem, majd magam köré csavartam egy takarót, hogy ne fázzak és leültem az ablak elé, s elmélyedtem a tájban.
Már sötétedett, mikor kopogtattak.
- Szabad – szóltam ki halkan.
Esme lépett be a szobámba, kezében egy tálcával. Lerakta az ágyra és közelebb lépett hozzám.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen.
- Igen.
- Meghoztam a vacsorát, gondoltam nem szeretnél lent enni, így gondoltam felhozom.
- Köszönöm.
- Sissy, a temetéssel kapcsolatban pedig…
Kérdőn néztem rá.
- Hétfőn, délelőtt tizenegy órakor lesz a szüleid temetése. Mi mindent elintéztünk.
Hálásan néztem rá, majd kitört belőlem a zokogás. Leült mellém és átölelt. Csendben volt, míg én sírtam. Egy szót sem szólt. Mikor megnyugodtam magamra hagyott, hogy vacsorázzak meg. Ránéztem a finom ételre és azonnal elment az étvágyam. Visszafordultam az ablak felé és kifelé bámultam. Talán egy órával később Esme visszajött, de én a fürdőbe menekültem, hogy ne láthassam az arcát, mikor kiviszi az érintetlen ételt.
Késő éjjel miután lefürödtem, bújtam be az ágyba. Az egész ház csendben honolt. Még Emmett nevetését sem lehetett hallani.
A másnap sem volt különb a tegnapitól. Egész nap egyedül voltam és néztem ki a fejemből. Nem ettem, egyszerűen nem bírtam az ételre nézni.
A temetés napján még szomorúbb arccal ébredtem. A szemem alatti lila karikák már nagyon sötétek voltak. Megpillantottam egy fekete egy részes ruhát, csizmával és kabáttal a kanapén. Gondolom Alice barátnőm készítette oda. A fürdőbe mentem, megmostam a hajamat, majd megszárítottam, később pedig felöltöztem. A lila karikákra alapozót kentem fel, hogy eltakarjam őket. Felvettem a kabátomat, majd még bementem a gardróbba. Az összes ruhám ott volt. Neki álltam keresgélni. Végül megtaláltam. Még régebben kaptam anyától egy fekete kendőt. A nyakam köré tekertem, visszamentem a fürdőbe és a tükörbe néztem. Egy ismeretlen lány nézett vissza rám. A tükörképem sovány volt, a szemei üresek és kisírtak voltak.
Kopogtattak.
- Sissy, mi készen állunk. Indulhatunk? – hallottam meg Esme hangját.
Ő is teljesen feketébe volt öltözve, szemei szomorúak voltak.
Bólintottam és elindultunk lefele. Belékaroltam és együtt sétáltunk le a nappaliba, ahol a többiek várakoztak talpig feketében. Edward lépett elénk. Felém nyújtotta a karját, amit én elfogadtam. Aztán elindultunk. Odakint megint szakadt az eső, májushoz képest. Edward kinyitotta a Volvo ajtaját, én pedig beültem.
A temetőhöz érve egy csomó autót pillantottam meg. Edward kisegített a kocsiból és én úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem függne tőle. Egyetlen egy ismerős arcot sem láttam a tömegben. Gondolom apu és anyu kollégái voltak, akikkel soha nem találkoztam. A ceremónia időben elkezdődött. Próbáltam a könnyeimet visszafojtani, sikertelenül. Némán, zokogva hallgattam végig a pap szónoklatát. Majd mikor eljött az idő közelebb léptem a koporsókhoz és mindegyikre egy-egy fehér rózsát helyeztem. Miután véget ért a temetés, a jelenlévők egyesével járultak elém kinyilvánítani a részvétüket. Mikor elfogytak az emberek, Edwarddal kettesben maradtunk a sírnál. Csendben figyeltem a helyet, ahol örök nyugalomra helyezték a szüleimet. Most, hogy mindenki magunkra hagyott újból elő törtek a könnyek és hangosan sírtam. Edward átölelte a derekamat, én pedig hozzá bújtam. Mikor kissé megnyugodtam elindultunk a kocsik felé, ahol a többiek várakoztak.
Épp, hogy tettem két lépést, mikor összecsuklott és térdem és elájultam.
- Sissy! – hallottam még a többiek aggódó kiáltását.