15.fejezet: A végzetes baleset

(Sissy szemszöge)

A következő hetem nagyon jól alakult. Az összes dolgozatot megírtam, amiről lemaradtam múlt héten a síelés miatt. Anyáék el voltak tőlem ragadtatva. Büszkék voltak rám, hogy sikerült mindent bepótolnom és még a jegyeimen sem rontottam. Anyáék úgy döntöttek, hogy péntek este elvisznek vacsorázni engem és Edwardot egy kis étterembe Port Angelesbe, hogy együtt megünnepeljük ezt a dolgot. Pénteken suli után egyből hazajöttem és bevetette magamat a gardróbba.
- Mit vegyek fel estére? – kérdeztem hangosan.
A szüleim úgy döntöttek, hogy egy elegáns étterembe visznek minket, így a szép ruha kötelező volt. Kipillantottam az erkélyre, ami nyitva állt és kintről kellemes idő fújt be annak ellenére, hogy nem sütött a nap. Hamar rájöttem, hogy azért van egyre melegebb, mert közeledik a nyár. Már csak egy hónap volt hátra a suliból is. Bár néha a Forks-i időjárás meghazudtolta az aktuális évszakot is. Lehet, hogy holnap már megint esni fog az eső és lehűl a levegő.
Visszatereltem gondolataimat az esti ruhámra. Végül az egyik szekrényben megtaláltam a báli ruháimat, amiket az iskolain és az Inns-i bálon viseltem. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy kék vagy a vajszínűt vegyem fel? Nehéz volt a döntés. Épp mikor már eldönteni készültem, valaki kopogtatott az erkély ajtón. Felálltam és kiléptem a szobába. Alice várakozott az erkélyen.
- Szia!
- Hoztam neked valamit. Láttam, hogy nincs semmid és gondoltam megleplek vele – felelte és a kezembe nyomott egy dobozt.
- Mi ez, Alice? – kérdeztem, de mire felnéztem barátnőm hűlt helyét találtam.
Kiléptem az erkélyre és az erdőt figyeltem. Még meghallottam barátnőm kuncogását. Beléptem a szobába, leültem az ágyra és kinyitottam a dobozt.
- Jézus Mária! – kiáltottam fel.
Az állam lent a földön landolt döbbenetemben. Kiemeltem egy ruhát a dobozból és majdnem hanyatt vágtam magamat. Egy vörös estélyi ruhát tartottam a kezemben. Nagyon merész darab volt. Pánt nélküli volt és a háta ki volt vágva. A telefonomért nyúltam és tárcsáztam Alice számát. Az első csengésre felvette.
- Alice, ezt mégis hogy gondoltad? – kérdeztem, majdnem sikítva.
- Láttam, hogy nem lesz ruhád estére és persze azt nem akartam, hogy olyan ruhába menjél el a vacsorára, ami már egyszer volt rajtad, így muszáj voltam elmenni és venni neked egyet – jött a válasz.
- Alice, ez a ruha…..
- Nagyon csinos leszel benne és légy szíves a fekete magas sarkút vedd fel, amit becsempésztem az utazó táskádba, még síeléskor.
Felálltam az ágyról és bementem a gardróbba. Kinyitottam a z utazó táskát és tényleg ott volt a magas sarkú.
- Sissy, tegyél fel magadnak egy kis sminket és ékszert is! Ez egy barátnői jó tanács.
Szóhoz sem jutottam.
- De, ez a ruha nagyon merész!
- Tudom, és Rád pont megy. Vékony és kecses vagy, és ez a ruha még jobban kiemeli majd az alakodat. Anyukádék véleménye is az lesz, hogy nagyon csinos vagy benne. Hagylak készülődni. Jó szórakozást! Szia!
- Alice! – szóltam, de már letette.
Fortyogtam dühömben.
„- Ezt még nagyon meg fogja bánni ez a nőszemély! Reszkess Alice!
Visszasétáltam a szobába és kiterítettem az ágyra a ruhát. Az biztos volt, hogy nagyon szép, de akkor is. Soha életemben még nem viseltem ilyen ruhát. Nagyot sóhajtva vágódtam hátra az ágyon. Még egy ideig a ruha témán rágódtam, majd felálltam bekapcsoltam valami számot. Hangosra vettem és lesétáltam a konyhába, valami nasi után kutatva. Végül egy csomag sajtos chipset találtam. Felvittem a szobámba, megbontottam és a fürdőbe mentem, hogy elképzeljem, hogy milyen lesz a hajam. A zene ritmusára egyszer csak táncolni kezdtem. Mivel senki nem volt itt, hogy lássa, mit produkálok nyugodtan elengedtem magamat. Nem volt valami jó tánc érzékem, főleg nem hip-hop stílusban, így nem nagyon táncoltam, csak mikor magamban voltam. Ez egy kicsit jobb kedvre derített, így mire vége lett a számnak, én már mosolyogtam és sokkal jobb kedvem volt. Hétre voltunk hivatalosak az étterembe. Edward hatra jön, és együtt megyünk innen. Most fél öt volt. Elmentem fürdeni és hajat mosni. Mire végeztem addigra már anya az ágyamon ült.
- Szia! – köszöntem és egy puszit nyomtam az arcára.
- Szia, Kincsem! Nagyon szép ez a ruha. Kitől kaptad?
- Alicetől. Mondd, anya nem merész egy kicsit ez a ruha? – kérdeztem felemelve, hogy ő is lássa.
- Sissy, lassan tizennyolc vagy, így természetes már, hogy ilyen ruhákat hordasz. Lassan felnőtt nő vagy.
Valahol igaza volt anyának, de akkor is túl merésznek tartottam ezt a ruhát.
- Megyek, én is készülődni. Edward nem sokára itt van – mondta és kiment a szobámból.
Fél hatra már teljesen felöltözve, felékszerezve, kisminkelve álltam a tükör előtt. S Alicenek tényleg igaza lett. Még én is meglepődtem, mikor a tükörbe néztem. Egy felnőtt nő nézett vissza rám. A ruha kiemelte az alakomat, a fekete szemceruza pedig a kék szememet. Hosszú hajamat begöndörítettem és kis csatokkal felfogattam.
Hatkor pontosan csöngettek. Elmosolyodtam. Mikor apa ajtót nyitott, mi anyával egymás mellett álltunk az ajtóval szemben. Kinyílt az ajtó és majdnem hanyatt vágtam magamat. Edward fekete szmokingot viselt, melynek zsebébe egy vörös rózsa volt tűzve. Az ő szeme is elkerekedett egy pillanatra, mikor meglátott. Majd elmosolyodott, belépett üdvözölte aput, majd anyut. Közelebb lépett és egy lágy csókot lehelt az ajkamra.
- Szia! – sóhajtottam a csók után.
- Szép estét! – villantotta rám féloldalas mosolyát, és én azt hittem mindjárt elolvadok, ha nem kapaszkodtam volna belé.
Még jobban elvigyorodott, majd elindultunk. Apa kocsijával mentünk. Mi hátul utaztunk csendben.
- Gyönyörűen nézel ki.
- Köszönöm. A drágalátos húgod adta a ruhát – húztam a számat.
- Nem baj. Nagyon csinos vagy benne – súgta a fülembe, mire kirázott a hideg.
Egy gyilkos pillantást vetettem rá, mire ő halkan felkuncogott. Nem sokára átértünk Port Angelesbe. Az étterem elegáns és csendes volt. Rendeltünk mindannyian, majd halk beszélgetésbe kezdtünk.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy holnap elmehetnénk kirándulni, mert nagyon szép idő lesz.
- Benne vagyok. Már úgyis olyan régen mozdultunk ki együtt valahová.
- Edward neked nincs kedved velünk tartani? – kérdezte apa.
Tudtam jól, hogy mit fog válaszolni, bármennyire is fájni fog a válasza.
- Köszönöm a meghívást, de sajnos holnap vendégeink érkeznek, így nem tudok Önökkel tartani.
- Rendben, természetes, hogy első a család – felelte anya barátságosan.
Az este nagyon jól telt. A hangulat fantasztikus volt. Hálás voltam Edwardnak, hogy eljött velünk és a csak a mi kedvünkért fogyasztott emberi ételt. Fél kilenc körül távoztunk az étteremből jól lakottan.
- Jól vagy? – kérdeztem nagyon halkan Edwardtól.
- Túlélem – válaszolta.
Halkan felkuncogtam.
Hazavittük Edwardot, aki beinvitált minket, de apuék mondták, hogy már túlkéső van. Az egész Cullen házban égett a villany. Kiszálltam én is Edwarddal.
- Hát, köszönöm a meghívást – felelte kicsit húzva a száját.
- Szívesen máskor is – feleltem, mire még jobban elhúzta a száját.
Egy gyors puszit nyomtam rá és rögtön elmosolyodott.
- Gyere át este, kérlek - súgtam halkan.
- Rendben. Egy óra múlva jó lesz?
- Igen.
- Akkor még találkozunk.
Még egy forró, lágy csókot váltottunk, majd visszaültem a kocsiba és hazamentünk. Otthon megköszöntem a vacsorát, majd elvonultam a szobámba. Lefürödtem, lemostam a sminket és beugrottam az ágyba. A hajam hullámos fürtökben omlott a vállamra. Még volt egy kis idő, míg Edward betoppan, így elő vettem egy könyvet és olvasgatni kezdtem. Már majdnem a közepén tartottam, mikor kopogtattak. Elmosolyodtam, leraktam a könyvet és az erkély felé néztem. Edward a nyitott ajtóban állt.
- Gyere beljebb! – intettem neki.
Belépett a szobába és az ágyhoz sétált. Lehajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra, mire én lerántottam magamra az ágyra. Mindketten felnevettünk. Végül kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon és egymás kezével kezdtünk el játszani.
- Sajnálom, hogy holnap nem tudsz velünk jönni, kirándulni.
- Tudod jól, hogy én is, de nem leplezhetem le magamat.
- Tudom, azért is hívtalak át, hogy bepótoljuk, a holnapi napot – kuncogtam.
Szorosan átöleltem és elaludtam a mellkasán.
Reggel anya simogatására ébredtem. Felültem az ágyban és körül néztem. Edward már sehol nem volt. Egy cetli várt a könyvön, ami tegnap olvastam:
„- Jó szórakozást kívánok mára! Vigyázz magadra! Szeretlek! Edward”
Elmosolyodtam és bementem a fürdőbe-rendbe szedni magamat, majd átmentem a gardróbba átöltözni. Felvettem egy kék szabadidős ruhát baseball sapkával és lementem. Anyáék is már készen álltak az utazásra. Anya csomagolt uzsonnát későbbre.
- Hova is megyünk tulajdonképpen? –kérdeztem a kocsiban ülve.
- Seattle mellett van egy nemzeti park, oda megyünk kirándulni. Ha jól tudom, vannak állatok is, amiket meglehet simogatni.
- De jó! Még jó hogy hoztam a fényképező gépemet! – feleltem és azzal elindultunk.
Egy órát utaztunk, mire Seattle erdős részére értünk. Boldogan szálltam ki a kocsiból a nemzeti parknál. Gyalog elindultunk és követtük az ösvényt be az erdőbe. Útközben láttunk egy csomó állatot, amikről fényképet is készítettem. Dél körül leültünk egy padra és nevetgélve megebédeltünk. A levegő friss volt és a Nap néhány lombon keresztül bevilágított az erdőbe. Mindes csendes és nyugodt volt. Imádtam a természetben tartózkodni. Később tovább indultunk és végig sétáltuk az ösvényt, mely az egész parkot körbe vette. Késő délután értünk vissza a kocsihoz és indultunk haza. Mindannyian kifáradtunk a túrázásban.

(Edward szemszöge)

Egész nap rossz előérzetem volt, mióta eljöttem Sissytől. Próbáltam megnyugtatni magamat, hogy nem lesz semmi baja, hisz a szüleivel van Seattleben a nemzeti parkban, de mégis valami nem hagyott nyugodni. Egész nap a szobámban voltam és tájat figyeltem az ablakomból. Semmihez nem volt kedvem. Míg családtagjaim elfoglalták magukat valamivel, addig én magányosan álldogáltam az ablaknál. Carlisle dolgozott, már korán reggel bement, mielőtt még lebukhatott volna.
Kora este Alicenek látomása volt. Belenéztem a gondolataiba. Egy balesetet látott, de hogy ki szenvedte el azt nem tudta megmondani. Azonnal telefonért nyúltam és tárcsáztam Sissyt.

(Sissy szemszöge)

Már majdnem Forks határában jártunk, mikor csörögni kezdett a telefonom. Elmosolyodtam, mikor megláttam az ismerős számot. Boldogan vettem fel.
- Szia! – köszöntem.
- Jól vagy Sissy? – kérdezte idegesen Edward.
- Igen, miért?
- Semmiség. Csak egész nap rossz előérzetem volt, így gondoltam felhívlak. Merre jártok?
- Értem. Minden rendben van. Lassan már Forks határánál vagyunk.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Rendben. Este láthatlak?
- Persze.
- Este kilencfelé jó lesz? – kérdezte.
- Aham.
- Jó. Szeretlek.
- Én is.
Letettem a telefont és a tájat kezdtem el figyelni. Aztán előrenéztem az útra. Egy éles kanyart vettünk be, majd egy autó tűnt fel a mi sávunkban.
- Apa, vigyázz! – kiáltottam.
Sajnos nem sikerült időben kikerülnünk az ütközést. Először egy nagy csattanást hallottam, majd az ütközéstől előre bicsaklott a fejem és bevertem anya ülésébe, majd minden elsötétült.

( Edward szemszöge)

Megkönnyebbülten tettem le a telefont, de a rossz előérzet akkor sem tágított a mellkasomból. A nappaliban voltam a többiekkel, akik is megnyugodtak, hogy beszéltem Sissyvel Alice látomása után. Néhány perccel később pedig még bele is nyílalt a fájdalom a mellkasomba. Masszírozni kezdtem, hátha jobb lesz. Nem tudtam, hogy mi történik velem, hosszú életem során még sohasem fordult elő velem ilyen elő. Az üvegnek támaszkodtam és még mindig a tájat fürkésztem. Agyamban a gondolatok csak úgy cikáztak.
„- Nyugodj meg, nincs semmi baja. Jól van. Még néhány óra és láthatod.” – mondtam magamnak.
Fél óra múlva megszólalt a házi telefon. Esme vette fel.
- Haló?
- Szia, drágám.
Carlisle volt.
- Minden rendben? Idegesnek tűnsz. Történt valami? – kérdezte anyám aggódva.
Én is odanéztem már, ahogy a többiek.
- Az nem lehet – felelte és kiejtette a kezéből a telefont.
Mindannyian, egyszerre ugrottunk oda hozzá.
- Mi történt? – kérdeztük egyszerre.
Anyám zokogásba tört ki és rám emelte fájdalommal és aggódással teli szemeit.
- Sissyék balesetet szenvedtek. Most vitték be őket a kórház.
- NEM! – ordítottam.
- Carlisle mondta, hogy minél előbb menj be.
- Azonnal indulok! – feleltem és már ki is ugrottam az ablakon.
- Mi is megyünk! – hallottam még a többieket.
Úgy száguldottam a fák között, ahogy még sohasem. A félelem teljesen elszorította nem dobogó szívemet. Néhány fát,ami az utamba került kitéptem a helyéről és messzire hajítottam.
„- Lehet, hogy örökre elveszíthetem.” – gondoltam. „- Nem!” – torkoltam le magamat.
Már láttam a város fényét és rajtam a félelem még jobban eluralkodott. A kórház előtt lefékeztem, de gyorsított tempóban léptem be a kórházba, várva, hogy mi fog elém tárulni.