17.fejezet: Lépések egy új élet, család felé

Halihó!
Meghoztam a frisst,remélem nem húztam sokáig az idegeiteket! Jó olvasást kívánok.
Sok Puxim: Vicky.

U.I.:Komizni ne felejtsetek el!


(Sissy szemszöge)

Újból a fehér ürességben találtam magamat. Nem tudom, hogy kerültem ide. Utolsó emlékem az volt, hogy anyáék temetésén voltunk. Biztosan elájulhattam.
- Hahó! – kiáltottam félénken. – Van itt valaki?
Semmi válasz nem jött. Egyedül voltam. Megint. Összerogytam és sírni kezdtem.
- Sissy – hallottam meg a nevemet.
Felkaptam a fejemet. Két ragyogó alak közeledett felém. A szemem elé kaptam a kezemet. Aztán a ragyogás eltűnt és elvettem a kezemet. Anyáékat pillantottam meg. Nagyot dobbant a szívem.
- Anya! Apa! – kiáltottam boldogan és odarohantam hozzájuk.
Szorosan megöleltem őket.
- Sissy, kincsem- simogatta meg a hajamat anya.
- Azt hittem örökre elveszítettelek titeket.
- Dehogyis. Mi a szívedben élünk tovább.
- De, akkor..
- Nem, drágám. Mi már sohasem térhetünk vissza az élők közé.
Újból könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
- Kérlek, ne hagyjatok magamra! Szükségem van rátok! – kiáltottam sírva.
- Sissy, én is sajnálom, hogy így történt. De te boldog lehetsz még! Ne halaszd el!
- Hogyan, mikor ti nem vagytok velem?
- Hát, nem érzed, hogy mások is szeretnek?
- Cullenék – suttogtam.
- Igen. Napok óta figyelünk titeket. Aggódnak érted. Úgy szeretnek téged, minta a családtagjukat. Minden egyes percben Rád gondolnak. Hallgasd csak!
„- Vajon, hogy van Sissy? Annyira szeretném, hogy újból mosolyogjon.” – hallottam meg Esme gondolatait.
„- Remélem Sissy minél előbb rendbe jön, hogy együtt el tudjunk menni, vásárolni.” – mondta Alice.
„ - Már alig várom, hogy a csajszi helyre jöjjön, hogy újból megviccelhessem.” – gondolta Emmett.
Mosoly kúszott fel az arcomra. Meglepődtem.
- Látod, mindannyian aggódnak érted és mégis mosolyt tudnak csalni az arcodra.
„- Nem bírnám ki, ha elveszítenélek. Nem tudok nélküled élni. Az életemnél is jobban szeretlek, Sissy.” – hallottam meg Edward hangját.
- Én is szeretlek – suttogtam meghatódva.
- Mindannyian számítanak Rád. Becsüld és tiszteld meg a szeretetüket. Szeresd őket, mint a saját családodat. Hisz már hozzájuk tartozol. Családtagnak számítasz.
Igaza volt anyának. Ők mindannyian mellettem álltak és támogattak. Együtt nevettek és sírtak velem jóban, rosszban.
- Menj, tedd őket boldoggá! Légy boldog kislányom, velük együtt! – mondta anya és távolodni kezdett apával együtt. – S ne feledd! Mi tovább élünk a szívedben! Szeretünk kincsem!
- Szeretlek anya és apa! – feleltem sírva, de arcomon mosoly bujkált.
Miután anyáék eltűntek zuhanni kezdtem, majd lassan kinyitottam a szememet. A szobámban feküdtem az ágyon. Óvatosan felültem. Carlisle ült az ágyam végében.
- Mi történt, Carlisle? – kérdeztem a fejemet masszírozva.
- A sok stressz és a helytelen táplálkozás miatt a szervezed kimerült és összeestél a temetőben.
- Értem. Nagyon sajnálom.
- Szeretnéd, ha valakit beküldenék?
- Nem, köszönöm. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Rendben.
Carlisle felállt, majd távozott a szobából. Amint egyedül maradtam anya szavai jutottak eszembe.
„- Menj, és tedd őket boldoggá! Légy boldog te is velük együtt!”
Igazuk volt anyáéknak. Muszáj lesz változtatnom a viselkedésemen, mert ezzel magamat is tönkre teszem és az új családomat is.
Új család.
Igen az. Úgy döntöttem, hogy holnaptól egy új fejezet kezdődik az életemben. S megfogadom anya tanácsát. Boldog leszek. A hiányuk mindig fájni fog, de az új családom pótolni fogja azt a szeretet, amit már sohasem kaphatok meg az igazi családomtól, s talán kis idővel elfeledtetik velem a fájdalmat.
„- Igen! Így lesz!” – fogadtam meg magamban.
Azonnal neki is álltam a terv megvalósításának. Elmentem fürdeni és kikészítettem másnapra egy vidámabb ruhát. A hajamat újból megmostam, megszárítottam, majd elmentem aludni, hogy holnap friss és üde legyek. Befeküdtem az ágyba. Mosollyal az arcomon és csöpp boldogsággal aludtam el.
Kedd reggel kipihenve ébredtem. Nagyot nyújtózkodtam és körbe néztem. Igen, mostantól ez lesz az én szobám. Elmosolyodtam. Bementem a fürdőbe, fogat mostam, kifésültem a hajamat, majd visszamentem átöltözni. Az órára pillantottam. Reggel kilenc óra volt. Szembe fordultam az ajtóval, majd nagyot sóhajtottam.
„ – Vigyázat! Itt jön az új Sissy!” – gondoltam és még halkan el is kuncogtam magamat.
Egy vámpírokkal teli házban gyorsan meghallaná valaki, hogy én itt meg nevetgélek, míg mások értem aggódnak, szóval gyorsan rendeztem arcvonásaimat. Kihúztam magamat és kinyitottam az ajtót. Lentről halk sutyorgás hallatszódott fel. Elindultam szép lassan lefelé a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva a biztonság kedvéért. Mikor leértem a nappaliba hat meglepődött szempár nézett rám. Megálltam a lépcső végében.
- Jó reggelt! – köszöntem egy kis mosollyal az arcomon.
Mindannyian hihetetlenkedve néztek rám, majd Alice barátnőm ugrott a nyakamba visítva.
- IGEN! – sikította pattogva, kis híján megfojtva. – Hát, visszatértél hozzánk! El sem hiszem! Azt hittem már sohasem látlak többé! Jaj de jó!
- Én is örülök neked – motyogtam két levegő között.
- Nézd, a csajszi tud mosolyogni – mondta Emmett kaján vigyorral az arcán.
- Em! – sziszegték a többiek, attól félve, hogy bele lép a lelkembe ezzel még jobban.
- Igen, képzeld, tudok. Nézd, és ilyet is tudok – húztam szét a számat, s közben kiöltöttem rá a nyelvemet.
Először mindenki meglepődött a reakciómon, majd mindannyian nevetésben törtek ki. Emmett felpattant, megölelt és megpörgetett.
- Már nagyon hiányoztál nekünk – felelte mikor letett.
Utána a többiek is közelebb léptek és megöleltek. Utoljára maradt Esme. Szorosan magamhoz öleltem.
- Köszönöm szépen a kitartásodat – köszöntem meg hálásan.
- Ugyan, kincsem, nincs mit – simogatta meg az arcomat.
Szemeimmel Edwardot kerestem. Megint nem volt sehol. Kicsit elszomorodtam.
- Sissy? – hallottam meg a számomra a világ legszebb hangját.
Megfordultam. Edward a nyitott ajtóban állt. Arckifejezése értetlenségről árulkodott.
- Szia! – kiáltottam boldogan, futásnak eredtem, majd a nyakába ugrottam.
Szorosan magához ölelt. Mélyet szippantott az illatomból. Belenéztem a szemeibe, amik boldogságot tükröztek.
- Már nagyon hiányoztál – suttogta.
Rámosolyogtam. Talpra állított, arcomat a kezébe vette és finoman megcsókolt. Ebben a csókban minden érzése benne volt. Szerelem, féltés, megkönnyebbülés és boldogság.
- Ez az öcsi, csak így tovább! – hallottam meg Em hangját.
Belemosolyogtam a csókunkba. Ajkaink elváltak és mosolyogva fordultam az új családom felé.
- Kaphatnék egy nagy családi ölelést? – kérdeztem incselkedve.
Egyszerre mozdult meg mindenki. Edward hátulról átölelt és én vártam a többieket. Elsőnek a lányok értek oda, így ők közelebb tudtak magukhoz ölelni, mint a fiúk. Mindannyian mosolyogtak és nekem ez számított. Boldogok voltak és én is. Hangosan kacagtunk, nevetésünk az egész házat betöltötte. Mikor lecsillapodtunk, Esme karolt belém és a konyha felé kezdett el húzni. Még visszafordultam és Edwardra kacsintottam. Barátnőim követtek minket a konyhába. Esme leültetett a pult melletti székre és keresgélni kezdett a hűtőben, szekrényben.
- Az elmúlt napokban nem sokat ettél – dorgált meg finoman. – Mit szeretnél enni?
- Ami finomat csinálsz nekem – mosolyogtam rá kedvesen.
Esme azonnal belevetette magát a reggeli készítésbe. Mint a forgó szél, úgy keringett a konyhában. Pillanatokkal később finom illatok töltötték be a konyhát.
- Vége van már a sulinak? – kérdeztem, mert az idő érzékemet teljesen elvesztettem anyáék halála óta.
- Még nincsen. Ma úgy döntöttünk, hogy nem megyünk suliba – válaszolta Alice.
- Nekem mi lesz a sulival? Folytatnom kéne.
- Sissy, arra gondoltunk, hogy itthon tölthetnéd az utolsó heteket. Természetesen Carlisle igazolná neked – mondta Esme kedvesen, egy pillanatra hátrafordulva.
- Rendben, köszönöm. Szükségem is van rá.
- Amúgy sem tanulnál már újat – szólalt meg Rosalie egy szőlőszemmel játszva.
Néhány perccel később Esme tükörtojást, pirítóst, narancslét és friss gyümölcsöket rakott elém. A számít is eltátottam.
- Jó étvágyat!
- Ööö.. köszönöm – mondtam és megfogtam az evőeszközt, s neki álltam reggelizni.
- Lenne kedved majd eljönni velünk vásárolni? – kérdezte Rose.
Ránéztem. Igazság szerint még nincs sok kedvem elhagyni a házat.
- Igen, de nem most, még szükségem van egy kis nyugalomra. Remélem, nem haragszotok.
- Dehogy, csak szólj, amikor készen állsz rá, rendben?
- Oké.
Míg reggeliztem csend volt a helységben.
- Köszönöm szépen, nagyon finom volt.
- Egészségedre, drágám.
Leszálltam a székről és visszasétáltam a nappaliba. A fiúk a Tv-t figyelték. Baseball meccset néztek. A díványhoz sétáltam. Edward megfogta a kezemet és az ölébe húzott.
- Jól laktál? – kérdezte.
A szemébe néztem. Fekete volt az egész szeme.
- Én igen, de látom, hogy te már napok óta nem voltál vadászni.
- Nem akartalak magadra hagyni.
- Menj el nyugodtan vadászni. Én itt addig jól elleszek a lányokkal.
- De…
- Nincs, semmi de. Mikor visszajössz, én ugyan itt leszek és várni fogok rád.
Emmett és Jasper halkan kuncogtak.
- Na, gyere öcskös! – szólalt meg Emmett felpattanva.
Edward még egy csókot lehelt az arcomra, majd átültetett a díványra és a fiúk társaságában távozott a házból. A tv-t kikapcsoltam, majd átültem a zongorához és játszani kezdtem rajta. Lehunytam a szememet és magam elé képzeltem anyát, apát, ahogy a kanapén ülnek, s mosolyogva hallgatják a dalt. Éreztem, hogy ők is itt vannak mellettem és örökre a szívemben maradnak.