24.fejezet: Tervek és más dolgok

Halihó!!!!
Nos, meghoztam a fejezetet. Sajnálom, hogy egy napot késtem, de ez a szombati suli teljesen kikészített. De úgy voltam vele, hogy addig nem fekszek, tart ameddig tart, míg fel nem rakom a kövi fejezetet. Szóval tessék, lehet ám olvasni!!!
Sok puxim: Vicky

(Sissy szemszöge)

A bulit követő két napot a Denali klán még nálunk töltötte. Ez idő alatt mindent kikérdeztek rólam, főleg a képességeim érdekelték őket. Teljesen el voltak ámulva, hogy mennyi van egyszerre. Persze kíváncsiak voltak arra is, hogy hogyan használom, így bemutatót is tartottam nekik. Még sosem találkoztak olyan vámpírral, mint amilyen én vagyok.
A harmadik nap reggelén mind a négyen elköszöntek és hazaindultak. Újra elcsendesedett a ház és minden visszatért a kerékvágásba. A szobában, az ágyon feküdtem és épp egy könyvet olvastam, mikor eszembe jutott valami. Összecsuktam a könyvet és felültem az ágyon.
„ – Edward, beszélhetnénk?” – szólítottam meg gondolaton keresztül.
„ – Persze.” – válaszolta.
Néhány pillanattal később nyílt az ajtó és Edward lépett be rajta. Mellém sétált és leült az ágyra.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Nem, nincsen. Csak szeretnék néhány dolgot elintézni.
Kíváncsian nézett rám. Elmondtam neki, hogy a szüleim háza ott áll és valamit muszáj vele kezdenem.
- Arra gondoltam, hogy átmennék néhány napra és szétválogatnám a dolgokat. S ami fontos azt megtartanám és utána eladnám a házat, hisz nekem már nincsen szükségem rá – mondtam.
- Tégy úgy, ahogy neked jó, szerelmem – válaszolta és megpuszilta a homlokomat.
Hálásan megpusziltam, majd összeszedtem néhány cuccomat az elkövetkezendő napokra. Míg én pakoltam, addig Edward közölte a többiekkel a tervemet. Persze mindannyian megértették a szándékaimat. Elköszöntem a többiektől, majd Edward elvitt a házunkig. Mielőtt még kiszálltam volna rá néztem.
- Nem lesz semmi gond? – kérdezte.
- Nem. Már régen meg kellett volna tettem ezt.
- Hívj, ha bármire szükséged van.
- Rendben.
- Mikor jössz haza?
- Nem tudom, igyekszek minél előbb mindent elrendezni – mondtam és megcsókoltam. – Szeretlek.
- Én is. Vigyázz magadra!
Bólintottam, majd kiszálltam a kocsiból. Elővettem a kulcsaimat. Mielőtt beléptem volna, felsóhajtottam. Kinyitottam az ajtót és kellemes érzés futott át rajtam. Hazaértem. Leraktam a táskát és körbe sétáltam a házban. Utoljára akkor voltam itt, mielőtt elraboltak, s mielőtt vámpír lettem. Mindenhol kinyitottam az ablakokat, hogy friss levegő jusson be a lakásba.
Ezernyi érzés futott végig rajtam, mikor beléptem a nappaliba. Az a sok emlék felrémlett előttem, amit ezen a helyen töltöttem el a szüleimmel. Az esti beszélgetések és Tv-zések. A kandalló párkányán a képek a régi szép emlékekre emlékeztettek. Elmosolyodtam a régi képek láttán, de a sírás kerülgetett a hiányuk miatt. Felsóhajtottam. Szép lassan neki álltam a dolgoknak. Anyuék szobájával kezdtem, mert tudtam, hogy az lesz a legnehezebb a számomra. Kapcsoltam egy kis zenét is, hogy ne érezzem magamat annyira magányosnak. Felhoztam egy csomó dobozt és egyesével összehajtogattam anyáék ruháját, majd a dobozba raktam. Ez legalább egy óráig tartott el. Ezután a könyvek következtek. Ami nekem kellett azt az egyik dobozba tettem, a többit egy másikba. Lassan beesteledett, mire anyuék szobájával végeztem. Újabb dobozokat hoztam fel és neki álltam a szobámnak. Sok olyan dolgot találtam, ami már nem kellett, így szétszortíroztam mindent. Elmosolyodtam, mikor találtam egy-egy dolgot a régmúltból. Egy tucat doboz állt a szobám közepén, mikor előbukkant a nap a horizonton. A fenti szobák már készen voltak, már csak a lenti rész maradt. Lesétáltam. Először a konyhát pakoltam ki teljesen. Itt kevesebb olyan dolog volt, amit magammal akartam vinni. Ezután következett a nappali, ami már nehezebb dolog volt. Minden képet elraktam, óvatosan, nehogy eltörjenek, az utolsó emlékek a családomról. Mire itt is végeztem, már késő délután volt. A telefonomért nyúltam. Felhívtam egy költöztető céget és két kocsit kértem holnap reggelre. Úgy döntöttem, hogy azokat a dolgokat, amikre nincsen, szükségem elajándékozom az árvaháznak és segély szervezeteknek. Felkaptam a slusszkulcsot és kimentem a kocsimhoz. Milyen régen ültem már benne. Beindítottam és elindultam. Hála az idő egy kicsit elborult, így kevesebb volt az esélye, hogy ragyogásban török ki. Útközben megálltam egy virágosnál és vettem két csokor virágot, majd tovább mentem. Néhány perccel később megálltam a temetőben. Kiszálltam a kocsiból és anyáék sírjához sétáltam. Már nagyon régen voltam kint. Letérdepeltem. Végig simítottam a síron.
- Sziasztok. Bocsássatok meg, hogy nem jöttem ki hozzátok. Nagyon sok dolog történt velem mostanság – kezdtem bele a mesélésembe.
Elmeséltem nekik, hogy mi történt velem, a vámpírrá válásomról, az Edwarddal való kapcsolatunkról és minden másról.
- Nagyon hiányoztok. A házat, amit egykor hárman laktunk, úgy döntöttem, hogy eladóm, hisz nem használja senki. A benne lévő dolgokat szétválogattam, és amikre nincs szükségem, azokat egy árvaház számára és segélyszervezet számára ajánlom fel.
Felpillantottam az égre. Lassan beesteledett.
- Lassan mennem kell. Ma lesz az utolsó éjszakám a házban. Szeretlek titeket – mondtam, megfordultam és visszaindultam a kocsihoz.
Amikor hazaértem leültem a kanapéra és felhívtam Edwardot. Még csak egy napot voltam tőle távol, mégis úgy hiányzott, mintha egy hét telt volna el.
- Szia, kincsem – szólt bele a telefonba, mikor felvette. – Hogy haladsz?
- Szia. Már készen vagyok. Mindent sikerült össze szednem. Holnap este már otthon töltöm az estét.
- Rendben.
- Voltam kint anyáéknál, vittem ki friss virágot.
- Már régen voltál náluk.
- Igen.
- S ma mit fogsz csinálni?
- Mivel ez az utolsó estém itthon, így magamba szívom az összes emléket a családomról és a házról.
- Rendben. Akkor holnap várlak. Szeretlek.
- Én is. Szia – köszöntem el.
- Szia.
Letettem a telefont és körbe sétáltam a félig üres szobákban. Végül anyáék szobájában ültem le és könnyek nélküli sírásban törtem ki. Egész nap erős voltam, tartottam magamat, de már nem bírtam magamban tartani. Egy ideig csendben sírdogáltam, majd elmosolyodtam, mikor eszembe jutott egy régi, szép emlék rólunk, hármunkról. Egész éjszaka a sok emlékekben jártam.
Hamar eljött a reggel. Reggel nyolcra már mindkét fuvar kocsi ott állt a ház előtt. Férfiak lepték el a házat és pakolták ki, ahogy kértem őket. Egy óra múlva üres volt a ház. Még utoljára körbe néztem, majd becsuktam az ajtót. Két különböző címet adtam meg a két a sofőrnek. Úgy döntöttem, hogy az egyik kocsit elkísérem. Miután elindultam, tárcsáztam Edwardot.
- Szia! – szólt bele kedvesen.
- Szia! Nemsokára ott lesz nálatok egy költöztető autó. Benne vannak a cuccaim. Remélem, nem baj, ha oda át vitettem a dolgaimat.
- Nem.
- Köszönöm. Kérlek, pakoljatok be a szobánkba! Miután hazaértem én is, mindent elpakolok.
- Hova mész?
- Van még egy kis dolgom. Majd elmesélem.
- Rendben. Vigyázz magadra! Szeretlek.
- Én is. Szia.
Letettem a telefont és az útra figyeltem. Nem sokkal később megálltam az árvaház előtt. Megkértem a költöztetőket, hogy várjanak kint addig, míg én beszélek az egyik nevelővel. Kopogtattam az ajtón. Néhány pillanattal később kinyílt és Mrs. Jackson állt az ajtóban. Elmosolyodott, mikor megismert.
- Jó napot! – köszöntem mosolyogva.
- Üdvözlöm!
- Mrs. Jackson, a szüleim néhány hónappal ezelőtt meghaltak és egy csomó dolog rám maradt, amire nekem nincs szükségem. Arra gondoltam, hogy az árvaháznak ajándékozom.
A nő teljesen meglepődött, majd meghatódott.
- Köszönjük szépen! – hálálkodott.
Jeleztem a férfiaknak, akik elkezdték behordani a holmikat. A két ágyat, a konyhai felszereléseket, régi játékokat, plüss állatokat és könyveket. A gyerekek teljesen elámultak az új ajándékokon. Mindannyian körbevettek és megöleltek. Még egy kis ideig maradtam az árvaházban, majd elindultam. A második úti célom az egyik segély szervezet volt, ahol örömmel fogadták anyáék ruháit. Épp, hogy csak beszálltam a kocsiba, megcsörrent a telefonom. Felvettem.
- Haló?
- Jó napot! Jack Johnson vagyok és Elizabeth McAlistert keresem.
- Én volnék.
- Üdvözlöm! A Port Angeles-i ügyvédiroda egyik munkatársa vagyok. A szülei végrendelete miatt hívom. Szeretném megkérdezni, hogy mikor tudna befáradni hozzánk? – kérdezte a férfi.
- Önnek fél óra múlva jó?
- Természetesen.
- Rendben, köszönöm.
- Akkor várom. Viszlát – mondta és lerakta.
Felsóhajtottam. Beindítottam a kocsit, majd Port Angeles felé vettem az irányt. Mivel senki nem volt az utakon, így a megengedett sebesség kétszeresével hajtottam. Negyed óra múlva parkoltam le a bank előtt. Kiszálltam, ráraktam a kocsira a riasztót, majd besétáltam az irodába. Egy idős hölgy lépett elém.
- Jó napot! Segíthetek?
- Igen. Jack Johnsont keresem.
- A folyosó végén jobbra, az utolsó ajtó.
- Köszönöm.
Elindultam, majd az ajtó előtt megálltam és kopogtattam. Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó és egy harmincas éveiben járó férfi állt az ajtóban.
- Üdvözlöm! Fáradjon beljebb! – mondta.
- Köszönöm.
Beléptem a szobába. Kicsiny iroda volt, de minden rendezetten állt benne.
- Kérem, foglaljon helyet – intett a székek felé.
- Köszönöm.
Helyet foglaltam, majd a férfi is leült velem szemben, az asztal túl oldalán.
- Örülök, hogy be tudott fáradni.
Rámosolyogtam.
- Őszinte részvétem a szülei miatt.
- Köszönöm. Miről is lenne szó? - kérdeztem, rátérve a lényegre.
- A végrendeletről-. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott elintézni a papír munkát, de muszáj volt megvárni, míg betölti a tizennyolcadik életévét. Nos, a szülei végrendeletében az áll, hogy Öné a ház, a kocsi és az ötvenezer dollár, amit egy külön számlán vezettek a szülei.
Teljesen ledöbbentem.
„- Jézusom, ez egy csomó pénz! Anyáék soha nem mondták, hogy nyitottak egy bankszámlát a részemre.”
- Úgy látom, meglepte Önt – ragadott ki a gondolataimból a férfi.
- Igen.
- Ha gondolja, aláírhatja a papírt, hogy Öné minden, ami a végrendeletben van és akkor készen is vagyunk.
Bólintottam. Az asztalon elém tolt egy papírt, amit aláírtam, majd egy borítékot tett le elém az asztalra.
- Nos, akkor meg is volnánk – mondta és átnyújtotta az aláírt nyilatkozat másolatát.
Összeszedtem a cuccaimat, majd egyszerre álltunk fel. A férfi elkísért az ajtóig, majd kinyitotta előttem.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar ide tudott fáradni.
- Én köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.
Kisétáltam az épületből, majd beszálltam a kocsiba. Kinyitottam a borítékot. Egy bankszámla szám és a hozzá tartozó négyjegyű kód állt benne. Felsóhajtottam. Még mindig nem hittem el ezt a bankszámlás dolgot. Még percekig ültem a kocsiban, majd hazaindultam. A visszaút sem volt hosszabb, mint az ide út. Mikor hazaértem, beálltam a garázsba, majd körbe sétálva a bejárati ajtón léptem be a házba.
- Megjöttem! – mondtam, majd a fotelhez sétáltam és leültem. Hallottam, hogy valakik lejönnek a lépcsőn. Edward és Esme foglaltak helyet mellettem.
- Szia! – köszönt kedvesen Edward.
Hozzábújtam, majd megcsókoltam.
- Merre jártál ma? Sikerült mindent elintézned? – kérdezte Esme.
- Sikerült az egész házat kipakolnom. Amire szükségem van, azt áthozattam ide, a többi dolgot pedig odaadtam az árvaháznak és egy segélyszervezetnek.
Esmét meghatotta a tudat, hogy gondoltam az árvaházra.
- Az utolsó fél órában Port Angelesben voltam egy ügyvédnél, elintézni a végrendeletet.
- S mit mondtak?
- A házon és a kocsin kívül még rám hagytak ötvenezer dollárt, amit egy külön bankszámlán vezettek.
Mindketten ledöbbentek.
- Azt sejtettem, hogy a házat és a kocsit örökölni fogom, de hogy pénzt és ráadásul ilyen sokat, hát azt nem.
- És hogy vagy? – kérdezte Esme.
- Jól. Talán, ha eladóm a házat, akkor könnyebb lesz minden – válaszoltam. – Ha nem haragszotok, akkor felmennék.
- Persze, menjél csak.
- Köszönöm!
Felálltam, majd felsétáltam a lépcsőn. A szobába érve minden cuccomat ledobtam a földre, majd elvonultam a fürdeni. Tíz perccel később másztam ki a zuhany alól. Magam köré csavartam egy törülközőt, majd átsétáltam a szobába. Bekapcsoltam a zene lejátszót és leültem a kanapéra, a tájat figyelve. Hallottam, hogy valaki belép az ajtón, de nem néztem oda, hisz tudtam, hogy ki jött be.
Edward leült mögém, magához húzott és az egész éjszakát így töltöttük, csendben, egymáshoz bújva. Szükségem volt Edward közelségére, de nem volt kedvem beszélgetni, így könnyebb volt elviselni a fájdalmat, amit a felszakadt seb okozott.
Reggel mikor már virradt sóhajtottam egyet. Megígértem anyáéknak, hogy nem fogok búslakodni, és muszáj betartanom, így szembe fordultam Edwarddal és rámosolyogtam.
- Mit csinálunk ma? – kérdeztem.
- Nem tudom, csak annyit, hogy Carlisle és Esme beszélni szeretnének velünk.
- Kérlek, fáradjatok le mindannyian! – hallottam meg Carlisle hangját lentről.
Felálltunk. Gyorsan felöltöztem, majd lesétáltunk a nappaliba. Mindenki kíváncsian nézett a szülőkre, kivéve Alicet, aki majd szétrobbant a boldogságtól.
- Azért hívtuk össze a családot, hogy néhány dolgot megbeszéljünk – szólalt meg Carlisle elsőként.
- Talán először is, Sissy, veled kezdenénk.
Meglepődtem a kijelentésen. Mindketten helyet foglaltak velem szemben.
- Mondhatjuk úgy is, hogy lemaradt a születésnapi ajándékozásnál – mondta Esme és egy kis dobozkát nyújtott át. Elvettem tőle és kinyitottam.
- Üdvözlünk a családban!
Teljesen elképedtem, mikor megláttam az ajándékot. Felnéztem Carlislera és Esmére, akik csak bólintottak. Kiemeltem a nyakláncot, amin a Cullen címer díszelgett. Alice lépett elém, elkérte az ékszert, majd felrakta a nyakamba. Mikor készen lett, szorosan átölelt. Miután elengedett mindenki egyesével megölelt és üdvözölt a családban. Képtelen voltam elhinni a dolgot, hogy igazi családtaggá váltam.
Miután mindenki visszaült a helyére, Carlisle szólalt meg újból.
- Mint tudjátok megint eltelt három év, és hogy ez mivel jár.
A többiek bólintottak, míg én csak értetlenül néztem. Esme avatott be végül a dologba.
- Tudod, kincsem, mivel mi vámpírok vagyunk, ezért nem öregszünk, és ez lassan feltűnik az embereknek, így muszáj három-négyévente elköltöznünk egy helyről. Most is ez történik. A kórházban lassan észreveszik, hogy Carlisle nem öregedett semmit.
- S arra gondoltunk, hogy mivel most nyári szünet van, elköltözhetnénk – vette át a szót a családfő. – Persze, Sissy ez tőled is függ, hogy mennyire érzed magad erősnek, hogy elköltözz, a szüleid halála után.
Kicsit gondolkodóba estem, átgondolva az egész dolgot.
- Én úgy gondolom, hogy menne. Úgy vélem, ha elköltözök könnyebb lesz túl tenni magamat az egészen. Új hely, új esély, új élet.
Mindenkiből kitört az üdvrialgás.
- Örülök, hogy így döntöttél – mondta Carlisle felém fordulva. – Remélem, nem bánjátok, ha egy kicsit előre kutakodtam és talán megtaláltam a megfelelő házat, ahová költözhetnénk – mondta és kinyitott egy laptopot, ami idáig az asztalon pihent.
- Ez egy kanadai ház, pontosan a Felső – tó melletti, kisvárosban, Duluthban van. A házhoz tartozik egy kisebb fajta tó is. Nos, mit gondoltok?
- Én támogatom az ötletet és szívesen költözök el, egy új életért cserébe.
A többiek is egyszerre bólintottak.
- Akkor akár le is foglalhatom a házat? – kérdezte Carlisle komolyan.
Mindannyian összenéztünk, majd egyszerre mondtuk ki a választ.
- Igen!
A szülők elmosolyodtak, majd Carlisle elvonult telefonálni. Hosszas telefonálás után tért vissza a nappaliba.
- Beszéltem a régi tulajdonossal, aki közölte velem, hogy akár most is beköltözhetnénk a házba, ha akarnánk.
Mindenki ujjongott a helységben.
- Én arra gondoltam, hogy három nap elég elintézni mindent, kezdve a pakolástól az utazásig.
Mindannyian bólintottunk.
- Akkor szerintem, azonnal álljunk is neki a pakolásnak, hogy minél előbb elindulhassunk! – mondta Alice felugorva. Elmosolyodtunk, majd mindannyian szétszéledtünk a házban, neki állva a pakolásnak.